Az érzések, mint a csapongó óceán hullámai.
Hol nyugodt és sima mint a víz naptól csillogó tükre,
hol pedig feltörő mint szörfös alatt élete legnagyobb hulláma.
Mindig más. A napok figyelme, a kontroll maga, okot ad a megszokásra, de mégis megszokhatatlan.
Milyen lehet az üresség állapota?
Vajon az amikor megszűnnek a gondolatok és csak a burok marad?
De hova tűnik akkor? És lehet, hogy csak illúzió.
Amúgy is mi az igazság? - ha nem is a végső,
és ki tudná ezt elmondani, ha nem önnön maga.
Kinek mi.
És különben is már mindenki tud mindent, mindenről...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.