Szösszenetek

Arra törekszünk, hogy biztosítsuk magunknak a boldogságot.

Életünket a rajtunk kívülálló dolgokhoz fűződő viszony határozza meg.

Így működik az ego. Ez a törekvés azonban eleve kudarcra van ítélve, mert szilárdnak tűnő világunk folytonosságát állandóan hézagok szakítják meg, a halál és az újraszületés végtelen körforgása, az örök változás.

Az állandó és szilárd én érzete csupán illúzió. Az ego, más néven a lélek (átman) valójában nem létezik. Az egót a zavarodottság láncolata teremti.

A téboly, az agresszió és a ragaszkodás fellobbanásainak láncolatát nevezzük énnek. Ezek a felvillanások csupán az adott pillanatban léteznek. Senki sem képes megragadni a jelen pillanatot, mert már tova is tűnt. Ugyanígy az én és az enyém képzetét sem lehet megragadni és megszilárdítani.
A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját. Olyan ez, mint egy film.

A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Félünk a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése elől.

Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási ponttól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik.

Részlet: Csögyam Trungpa, A szabadság Mítosza c.könyvéből