Amikor leülsz egy pillanatra és csak figyelsz, megérezheted, hogy minden milyen nyugodt tud lenni abban az egy kis parányi pillanatban.
Mégis mi gátol meg abban, hogy ugyanezt a nyugalmat mindenre kiterjeszd a környezetedben? Csakis önmagunk zavaros és folyton zizergő énje.
Aki mindig keres, aki mindig akar valamit. Aki folyamatosan a jobb után lohol.
Aki mindig gondolkodik valamin. Akinek mindig valami más kell mint ami éppen van vagy megadatik. Aki nem képes megelégedni azzal az egy nyugodt pillanattal mert azt érzi, hogy az milyen sivár.
Ha túllépnénk ezen az állandóan követelőző én-en és hagynánk magunkat a nyugodt szemlélődés állapotában időzni, felismernénk, hogy az élet a mi akarásunk nélkül is zajlik és ha nyugodt áramlásával felvennénk a ritmust, részesei lehetnénk anélkül, hogy zavarodott, örökös kesergő részünket szabadjára engedve, hullámokat keltve kontrollálatlanul hagynánk garázdálkodni a térben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.