Szösszenetek

A szakrális upanisad- és véda-szövegek szemléletében és önmegvalósító rendszerében az OM azonos volt az univerzum kvintesszenciájával. A mindenség bidzsa-mantrája, a teremtés ősforrása, a megvilágosodott tudat mágikus hatalma volt ez a szó, amely potenciálisan tartalmazza a létstruktúrák durvább és finomabb rezgéseit. A szakrális szövegek az egész világot az OM-ból eredeztették. A bölcs, aki szóban és gondolatban egyaránt az OM-ot ismétli, elválik testtudatától és a legmagasabb rendű szellemi ösvényen jár.

Az OM az áldozati kultuszon keresztül lett a meditációs önképzés legfontosabb eszközé: "A pranava (OM) az íj, a nyíl az önvaló, a Brahman a cél, amely az éberség segítségével érhető el. Eggyé kell válnod vele, mint a nyíl a céllal" (Mundaka-upánisad).

A tradicionális jóga-márgák által alkalmazott technikák (náda-dzsapa-jóga) a legmagasabb rendű tudatállapot elérését tűzték ki célul akkor, amikor a praxis eszközéül az OM-ot választották.

Az OM a következő részekre és összefüggésekre osztható föl) OM = A+U+M+náda, bindu (a mantra egyetlen pontban való elhalása). Az utolsó elem az a nazális utóhang, melyben az OM esszenciája a már nem hallható (pasjanti) tudatrezgésben oldódik fel.

A Dhjánabindu-upanisad szerint az OM mantra kimondása után, a szóvégi 'm' olyan finoman és folyamatosan hangozzék, mint a kiömlő olaj és olyan hosszan, elnyújtottan olvadjon bele a csendbe, önmaga eredetébe, mint a távoli harangszó.

A hagyományos leírás az OM-ot kapcsolatba hozza a három tudatállapottal: ébrenlét vagy a külvilág szubjektív tudata (dzságarat), az álom-tudat vagy belső világunk (érzelmek, vágyak, szvapna) és a megvilágosodást megelőző mélyálom-tudat, a részekre már nem bontható egység tudatszintje (súnjata). Az OM kapcsolódik a három gunához (szattva, radzsasz és tamasz) és a kozmikus erőprincípiumok megszemélyesített alakjaihoz (Brahmá, Visnu és Síva). Az ind szemléletben a három főisten metafizikai egysége teremti meg a mindenség egyensúlyát, azt a kozmikus rendet (rita), amit Brahmá tart fenn oly módon, hogy a Visnu és Síva által képviselt kozmikus erőket egyensúlyban tartja.

Az indiai mitológiák számos történetben beszélik el az istenek közötti rangvitát, ami csak a trimúrti megalkotásában oldódhatott föl. A mitológia szerint Brahmá a hang erejével teremtette a világot, ám a teremtési aktus után a kozmosz oly élettelen, sivár és mozdulatlan volt, hogy Brahmá mellett helyet kellett kapjon Visnu személye is, aki éltető energiával látta el a mindenséget. Személyére vonatkozó utalásokat találunk a Rigvéda himnuszában, amely arról tudósít, hogy Visnu három lépéssel (trivikrama) vette birtokba az egész világot. A tradíció alakját a napistenek közé sorolja (Visnu=átható).

A mítosz szerint Brahmá és Visnu rangvitáját egy váratlan természeti jelenség szakítja félbe: lenyűgözően félelmetes, óriási tűzoszlop emelkedik föl előttük, aminek látványa annyira meglepi őket, hogy elhatározzák, mindenképpen kikutatják a jelenség eredetét. Visnu ezer év mélységébe merült alá, mégsem találta meg a lángoszlop eredetét, Brahmá az ellenkező irányba, felfelé haladt ezer esztendőt, de ő sem járt sikerrel. Ekkor hirtelen kettényílt a tűzoszlop és kilépett belőle Síva, hogy a rangvitát eldöntve érvényre juttassa elsőbbségét a másik kettővel szemben. Tény, hogy a hinduizmuson belül Síva alakja a legnagyobb hatású. Alakjában a kozmikus létfolyamatok pusztító és megújító princípiuma (Síva a pusztítva újrateremtő) jelenik meg, aki ezen a módon a lét egészét átfogva élet és halál urává lesz. Szavának engedelmeskedve az elemek akadálytalanul végezhették pusztító munkájukat, ugyanakkor ő volt az, aki belső erőinek összegyűjtésével mágikus jóga-erőkre tett szert. Az erények gyakorlásával és a testi önfegyelmezés (tapasz) magas szintű felmutatásával lett Síva a "Jóga Ura". Síva a "Tánckirály" (Natarádzsa), aki a kozmosz táncosaként fogalmazza meg képi formában a mindenség dialektikus egyensúlyát, a születés és a halál fölötti uralmával az ellentétekre épülő lét teljességét.

A buddhizmuson belül a mantrák tudományának gyakorlati alkalmazása a dhjána előkészítő fokozataként szerepelt. Feladata volt a meditáció alaphangulatának megteremtése (szaddha). A korábbi időkben a mantra szakrális jellege sokszor a feledés homályába merült, illetve a teológiai disputák szövevényében veszett el. Mindezek szükségessé tették a mantra-tradíció felújítását. Az egyik történet szerint Buddha tanácsára hallgatva az "igazság szavával", azaz mantrával gyógyítja meg álszentté lett tanítvány a hozzájuk forduló beteg asszonyt. Az evangéliumi hagyomány és a zsidó tradíció egyaránt kiemeli a szó univerzális hatalmát (János 1,1-13; 4,24 és 15,26)-tal, ahol a hé alétheia =valóság, igazmondás, az abszolút igazság teremtő-formáló esszenciája). Az újszövetségi szóhasználatban összetett jelentéstartalom hordozója a logosz. Lehet egyszerűen beszéd (Lukács 20.20; Máté 5,37), igehirdetés (1. Kor. 2,4) vagy felsőbb parancs (Rm. 13,9.). Mélyebb szakrális jellegét azokban a szövegekben mutatja meg, ahol a logosz, mint a legfőbb létezőre vonatkoztatott kozmikus princípium, Jézus inkarnációjában jelenik meg: kai ho logosz szarx egeneto (János l,14.). A szanszkrit szövegekkel egybehangzóan a szó (hang), az Ige praeegzisztencialitását erősítik meg az evangéliumi szövegek: En arché hén ho logosz (Kezdetben volt az ige) (János 1,1.). Jézus önmagára vonatkoztatva nyilatkoztatja ki: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (János 8,58.). Jézus az Isten beszéde (Jel.19,13.), vagy még kifejezőbb formában "az élet igéje", a testbe sűrűsödött kozmikus Ige, akit az apostol lát, hall és két kezével meg is érinthet (1Jn.1,1.). A logosz hatalmát öröklik a názáreti Mestertől a tanítványok, akik az Ő nevében betegeket gyógyítanak, és démonokat űznek ki.

A kezdet, mint kozmikus létmegnyilvánulás a szakrális OM szóban koncentrálódott. A lét kezdete egyenlő a Prakriti rezgésével (náda). Az OM, anáhata-náda, szphota kifejezések szinonímák, az evangéliumi logosznak pedig a szanszkrit vara (élet, fény, igazság) szó felel meg. Az Ige fölragyog a sötétségben (avidjá), a rongált emberi létstruktúra azonban már nem képes kozmikus lényegét fölfedezni és önmagában megélni.

Az OM-ra alkalmazott másik kifejezés az anáhata náda, amely az an fosztóképző, valamint az áhata (eszköz) és náda (hang) összetételével olyan szubtilis hangzásra utal, ami külső segédeszköz igénybevétele nélkül jön létre, kizárólag a megfelelő jóga-eljárás segítségével. Az elmélyült meditációban életre kel a belső hang, amely alacsonyabb szinteken különböző hang-módozatokként tapasztalható, ám a náda-koncentráció elmélyültebb állapotában fényjelenségként tűnik fel: Hén to phós to aléthinon ("Az Ige volt az igazi világosság"). Az OM-ra összpontosított figyelem hallhatóvá teszi a szent szótag egyes módozatait: 

1. csin-náda (esőkopogás, füttyszó)
2. csincsin-náda (morajló vízesés)
3. ghanta-náda (csengő)
4. tantrí-vína (megpengetett húr hangja)
5. sankha-náda (kagyló-zúgás)
6. venu-náda (fuvolaszó)
7. mridamga (dobszó)
8. bherí-náda (visszhang)
9. megha-náda (távoli mennydörgés) 

A létfolyamatok megindulása előtt a Prakriti látens princípiuma mozdulatlan egyensúlyban volt. Tulajdonságot nélkülöző egysége (avjakta=osztatlan) a világteremtés első mozzanatával, a kozmosz megrendülésével (ksóbha) szűnik meg. A számkhja kozmogenezisében a teremtési láncolat a két princípium (Purusa, Prakriti) találkozásából indul ki. A két kozmikus princípium találkozása a teremtés első mozzanata, amikor az első hang (vibráció) végigremegett a Prakritiben. Az ős-hang (pranava-dhvanit) zengése megteremti a tiszta lét rendezett struktúráit. A pranava-alaphangjából formálódik ki a kozmosz minden lehetséges megnyilvánulása, amelyeket az ortodox osztályozás durvább vagy finomabb megnyilvánulási formákra oszt fel.

A hang legtisztább állapota a paranírvána, amelyben a szubjektív és objektív tapasztalástartalmak egyaránt kihunytak. Ezt követi a pasjanti, a madhjána és a Vaikhari kozmikus-tudati szintek állapota. A legalsó fokozatban a belső hang a jobb fülben koncentrálódik, és különféle hang-jelenségek kíséretében tapasztalható. A jóga szellemi anatómiájának összefüggésében utalni kell arra is, hogy a tradíció misztikus kapcsolatot tételez fel az anáhata- és a koponyatető csakrája között. A szív (hrid) szellemi testrészként az abszolút szellem megnyilvánulásaként ismert átman hordozójává lesz: az ember önmagában és önmagán keresztül valósítja meg az egyetemes istentermészetet, a Brahmannal való metafizikai azonosulást. A szív okkult jelentőségét emeli ki Szvátmárána szövegmagyarázata is: "Az első fokozaton, ha a szívcsakra csomóján az áthatolás megtörtént, a test közepén a szív-központban mintegy ékszercsengésű hang hallható. Ma ez a hang a belső ürességben elhangzott, a jógi teste sugárzóvá, egészségessé, illatozóvá vált. Szíve maga lesz az üresség" (Hatha-jóga-pradípika 4.7071.). 

A Bhagavata-Purána allegórikus szövege mögött ezoterikus mélységű tartalom húzódik meg, amely a náda-teória újabb képi megfogalmazását adja: 

"Krisna elhagyva lakóhelyét a dzsungel mélyébe vonult vissza. A tél első hónapjának teleholdas éjszakája volt.

Krisna szájához emelte fuvoláját és játszani kezdett. A fuvolaszó élesen hasított bele az éjszaka csendjébe, megéledt a vad bozót mélye, és felébredtek álmukból a pásztorlányok. Meghallván az édes dallamot elhagyták otthonukat és férjeiket. Szaladtak a fuvola hangjának (náda) irányába, hogy odaérvén Önfeledt táncukat lejtsék Krisna körül". 

Az allegorikus szöveg értelmezésénél Krisna játéka, a fuvola hangja (náda-szadhana) az, amely az emberi tudat legbelső rétegéig eljutva kiváltja az érzékek (pásztorlányok), visszahúzódását a külső látszatvalóságtól (férjek), hogy örökké tartó mennyei táncukat az egyetlen valóság (nadabindu) körül lejtsék. A jóga-ösvényen belül a purána ezoterikus összefüggése a dhárana angájánák gyakorlásával tárulhat föl. 

A "Krisna" szó etimológiai jelentése további felvilágosítással szolgál. A szó jelentése a Kris igei gyökből ered: magához vonz, húz. Az említett szöveg szerint a pásztorlányok (érzékszervek) Krisna vonzásába kerülve szaladnak az erdő mélyén (kontemplációs tudatforma) felcsendülő hang irányába.

Az emberi tudatstruktúra egyes szintjeit, a különféle tudatformákat Narada risi mitológiai alakja fejezi ki. A hangszeréből kiáradó dallamok és hangszínek mind a tudatállapotok valamelyikének felelnek meg. A mindenséget átható rezgés legdurvább formája a tömör-test (szthúla-sarira) anyagi burka, a legszubtilisabb anyagi rezgések azonban már csak a nada-jóga által tudatosíthatok. A nada praxisa a lét metafizikai egységének, a kozmikus rezgésanyag (karana-saríra) eredetének (para-nada) feltárásával foglalkozik. Az említett cél a számkhja-darsanában a Purusa princípiumával azonos: "Én vezetek az ember őseredetéhez Purusához, ahonnan az ősi erő kiáradt" (Bhagavad-Gítá 15,4.).