Sokat beszélünk a nyugati vagy keleti gondolkodásmódról, pedig emberi lények és gondolkodó lények vagyunk, akiknek érvelésében nem játszik szerepet, hogy Keleten vagy Nyugaton születtek. Például azt mondhatjuk, hogy szerencsére ma nem esett az eső Londonban, de ha esik, az esőtől a talaj nedves lesz, és amikor a talaj nedves, átázik a cipőnk is. Amikor a cipőnk átázik, megfázunk vagy más rendellenesség keletkezik testünkben. A gondolatsor így következik: eső, nedvesség, az esőt az okozza, hogy valahol a felhők összegyűltek, a felhők pedig esővé váltak. Mindenütt - Keleten és Nyugaton egyaránt érvényes ez a gondolatsor, és ha ez érvényes, nem tehetünk különbséget Kelet és Nyugat között; nem mondhatjuk tehát, hogy a nyugati emberek inkább a józan ész felé hajlanak, a keletiek pedig kevésbé; vagy hogy a Zen Mondot a keleti ember könnyebben megérti, mint a nyugati. A valóságban ez nem így van. A keleti ember számára is nagyon nehéz a Zen Mondo megértése.
Például, amikor egyszer a tanítvány megkérdezte mesterét, mi a buddhizmus alapvető tanítása, a mester így válaszolt: "Ha egyetlen kortyban lenyeled az egész Themze folyót, akkor megmondom neked." Az ilyen dolgok merőben ellenkeznek szokásos gondolkodásmódunkkal; és amikor ezeket rejtvényeknek nevezzük, az éppoly rejtélyes a keleti ember számára is, mint a nyugatiak számára. Tehát nem egészen helytálló, hogy a nyugati ember inkább hajlik az ésszerű érvelésre, míg a keleti ember inkább intuitív és az ilyenfajta dolgokat könnyen felfogja. Ez számunkra is igen nehéz.
De először az intellektus természetét kell megvilágítanom. Az intellektus a Valóságot kettéosztja: szubjektummá és objektummá, erre épül az intellektus működése. Amikor ez a kettéágazás: a szubjektum és objektum áll előttünk, mindig logikai ellentmondás áll fenn. Például, amikor bizonyos kort elérünk és kérdezgetni kezdjük, honnan is jöttünk; a keresztények erre azt felelik, hogy bennünket Isten teremtett. Ez a mi érvelésünk, mivel semmi sem létezik önmagától - az intellektus szempontjából nézve; valami valami másból keletkezik, és az a valami más szintén valami másból ered, és így tovább. A lánc tovább folytatódik. Ha Isten teremtett bennünket, ki teremtette Istent? Ez természetes kérdés, azonban amikor valaki ezt a kérdést felteszi, általában azt mondjuk rá, hogy Isten hozta létre önmagát. Nincs Teremtő, Istennél nem jutunk messzebb. Ebben az esetben miért állunk meg ennél az én-nél, ennél az individuális lénynél, ahelyett, hogy felmennénk Istenhez? Miért kell felmennünk Istenhez és megállnunk Istennél? Ha Isten teremtette a világot és Istent senki sem teremtette, Isten önmagát teremtette, Isten saját maga teremtője; ebben az esetben mire gondolt Isten, amikor megteremtette ezt a világot? Mi a célja ennek a világnak?
Mindennapi életünkben bármit teszünk, van valami, amit szem előtt tartunk, egy cél; ezért tevékenységünk mindig teleologikus (=célszemléletű), és okfejtésünket magára Istenre is alkalmazzuk. Milyen céllal teremtette meg Isten ezt a világot? Mivel nem vagyunk Isten, nem felelhetünk erre a kérdésre. Istennek volt valami célja, melyet mi nem ismerünk; a különös az, hogy amikor Istenre gondolunk, mi Isten helyett is szoktunk gondolkozni. Amikor azt mondom, hogy Istennek az volt a célja, hogy elérjen valamit, amit mi, emberi lények nem ismerünk, akkor ez már azt jelenti, hogy tudok valamit Isten céljáról. Ha nem tudunk egyáltalán semmit Istenről, az ő akaratáról vagy az ő teremtéséről, nem beszélhetünk egyáltalán Istenről, sem művéről, sem céljairól. Amikor Istenről és művéről beszélünk, kell, hogy legyen bennünk valami, ami arra késztet bennünket, hogy Istenre gondoljunk. Tehát kell legyen Istenből valami bennünk, máskülönben részünkről a legnagyobb fokú elbizakodottság lenne Istenről úgy beszélni, hogy van bizonyos célja vagy nincs célja. Itt kilépünk emberi kereteink korlátaiból, azonban úgy beszélünk, mintha egészen természetes lenne számunkra az ilyen kérdés felvetése.
Amikor tehát arról beszélünk, hogy milyen célja lehetett Istennek e világ megteremtésével, így beszélhetünk: "Hogy felépítse a Mennyei Királyságot e földön." Ha Istennek ez volt a szándéka, amikor ezt a világot megteremtette, és ha valójában a földön van a Mennyei Királyság, mivé lesz végül is? Ha minden olyan jó lenne, nem volna háborúság, gond, valóságos Paradicsomban élnénk a földön; de talán boldogok lennénk? A boldogság azt jelenti, hogy van valami, ami nem egészen boldogsághoz vezet, ugyanis a boldogság mindig boldogtalansággal jár együtt. Ez relatív. Vágyakozunk a boldogság után, de amikor elnyertük, nem tölt el bennünket elégedettséggel, és úgy találjuk, hogy nem is vagyunk olyan boldogok ebben a boldogságban; és ekkor valamire gondolunk, amitől még boldogabbak lennénk. Ez hajt bennünket állandóan. Éppen ezért ha a Paradicsom megvalósulna, zavarban lennénk, mit tegyünk. Unalomból szenvednénk és visszakívánkoznánk a pokolba! A Pokol érdekesebb, mivel ott mindig lenne egy bizonyos ösztönzés: mivel szenvedünk, szeretnénk megszabadulni a szenvedéstől. De ha minden simán menne, mi lenne az élet haszna? Az élet tehát mindig ösztönzést jelent; a fájdalomra feltétlenül szükség van. Abszolút békéről és abszolút szabadságról beszélünk, ha azonban abszolút szabadsággal rendelkeznénk, azt szeretnénk, ha korlátoznák ezt a szabadságot. Az abszolút szabadság nem olyan körülményeket jelent, amelyek között élni tudnánk. Míg élünk, mindig kell lenni valaminek, ami ellentmond életünk alapelvének - ez az élet, ez a valamivé válás, ez a világ.
Az intellektus tehát így beszél, és amikor a dolog végére jutunk, az intellektus már nem nyújt számunkra elégedettséget. Isten a világ kezdetében van, az intellektus azonban túl akar menni a világ kezdetén is. Nem elég, hogy csak megállapítsunk egy kezdetet, ennek a kezdetnek egy másik kezdetből kell kialakulnia, stb. Időben kell gondolkoznunk (és a gondolkozás mindig időben történik), és a gondolkozás: az intellektus. Ilyen módon tehát soha nem lehetünk elégedettek, mivel az intellektus nem nyújt számunkra elégedettséget, mivel időben élünk; idő nélkül ugyanis nem élhetünk. Az élet: időt jelent. Van terünk is, de amikor a tudósok a fényévek millióiról kezdenek beszélni, ez meghaladja felfogóképességünket. Csak bizonyos számú zérót írunk le, és azt gondoljuk, értjük is, pedig ezek csupán szimbólumok. Az intellektus nem képes felfogni ezt. Még akkor is, ha bármennyi nullát teszünk 1 fényév után, még akkor sem tehetünk róla, ha azt gondoljuk, a tér korlátozott. Még ezen túlmenően sem gondolhatunk mást, mint hogy kell lenni térnek, űrnek. A térről alkotott fogalmunk sohasem lehet korlátozott. A tér korlátlan, az idő végtelen. Az idő tehát időtlenség, a tér pedig térnélküliség.
Kauzalitásról beszélünk - ez a buddhisták számára igen fontos: minden Ok és Okozat. Ha valamiben szenvedek, ami egy korábbi okból ered - s ez a karma - akkor annak a korábbi oknak szintén van egy korábbi oka, stb. De éppúgy mint az időnél is, ha felfelé és felfelé megyünk, az az ok: ok nélküli. Amikor azt mondjuk: az ok: ok nélküli, akkor saját logikánkat döntjük romba. Abból indulunk ki, hogy van egy ok, de amikor egyre feljebb haladunk, akkor annak az oknak nincs oka. Ha azonban annak nincs oka, akkor miért nem mondhatjuk azt, hogy az életünknek nincs oka? Miért nem állunk meg itt; az ok gondolata késztet bennünket arra, hogy tovább és tovább menjünk, bár soha sem érhetünk a végére.
Az időről, térről és kauzalitásról alkotott fogalmaink adják az intellektus működésének alapjait; amíg azonban az intellektust használjuk, az intellektus nem tud választ adni azokra a kérdésekre, melyeket felvet. Az intellektus késztet bennünket arra, hogy megkérdezzük ezeket a dolgokat, azonban e kérdésekre nem tud válaszolni, tehát öngyilkosságot követ el. De mi ezt soha nem vesszük észre. Az intellektus csak egy korlátozott szférában hasznos - azaz, amikor az eső esik, megázunk - tehát ok, és okozatról van szó. Amikor egyre feljebb és feljebb megy, és amikor lejjebb és lejjebb megy, a kauzáció nem érvényes; vagyis, amikor azt gondoljuk, hogy minden kezdődik, de valójában nincs kezdet. Hasonlóképpen, a világ soha nem fejeződik be. Nem lesz vége, mint ahogy nincs kezdete sem, tehát kezdet nélküli és vég nélküli időben élünk. Mindaddig, míg az idő fogalmára gondolunk, kauzációról van szó, de amikor az idő megszűnik jelentéssel bírni, akkor a kauzáció is elveszti jelentését. Az intellektus tehát csak bizonyos határok között működik. E határokon túl az intellektusnak nem lehet értelme. Ekkor ostobaság időről és térről beszélni.
Számunkra az mégsem nyújt elégedettséget. Amikor azt mondjuk, hogy a világnak nincs kezdete, soha nem lesz vége, akkor nem elégszünk meg ezzel a válasszal; át akarunk lépni ezen a korláton. Ez pedig ellentmondás; ez a nagy ellentmondás áll folyton előttünk, és emiatt nem vagyunk soha elégedettek. Mindaddig, míg az intellektust követjük, ebbe a zsákutcába jutunk. Nem juthatunk tovább, sem felfelé, sem lefelé, semerre. Meg kell állnunk ott, ahol vagyunk és ez a legkülönösebb az egészben. Miért kényszerülünk mi arra, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, melyekre soha sem tud választ adni az intellektus? Ha ezt így folytatjuk, látjuk, mennyire hiábavaló az intellektus. Igazán hasznos, amikor elektromosságról, fizikai anyagokról, energiáról, tömegről, sebességről, stb. van szó. Ilyen módon építünk házakat, London például ami idő, tér, kauzáció stb. fogalmunkból kiindulva épült fel. Amikor azonban megpróbáljuk az intellektust a földön, a bolygókon és a naprendszereken túl kiterjeszteni, az intellektus arra kényszerül, hogy megálljon és feladja a dolgot. Ha büszke magára, ennek a büszkélkedésnek véget kell vetni. Rendszerint érveléseink nem mennek ilyen messzire; általában megállunk, a négy fal korlátai közt maradunk, nem megyünk feljebb, bár állandóan vágyakozunk az után, hogy áttörjük ezeket a falakat. Ez a legkülönösebb. Az emberek tehát azt mondják, hinnünk kell; az értelmes okfejtés hasztalan. De amikor hitről beszélünk, az annyira irracionális. Ha pedig annyira irracionális, ha annyira ellentmond a józan észnek, akkor a hit nem tudja önmagát fenntartani; őseink tapasztalatai azonban megerősítik, hogy a hitre szükség van, és a hit irracionális. Most hát gondolkodásunkban arra a pontra jutottunk, hogy a hit nem irracionális. Amikor elérjük a racionalitás határát, ott a hit; amikor a racionalitás eljut határához, ez a határ: a hit. Amikor tehát nem tudunk Istennél, az Istenségnél, vagy a kezdet nélküli kezdetnél, vagy a végtelen végnél tovább jutni, amikor ezt a határt elértük, ott van a hit, és ez a hit az, amit a buddhisták intuíciónak vagy Prajna-nak neveznek.
Mindaddig, míg érvelünk, az érvelésnek megvannak a határai. Amikor ezt a határt elértük, nem állhatunk meg ott, de amikor rájövünk arra, hogy ez a határ, akkor ez a felismerés intuícióból, Prajna-ból vagy hitből származik. A hit tehát nem azt jelenti, hogy bizonyos objektumokban hiszünk. Általában amikor a hitről beszélünk, valamit teremtünk magunknak és abban hiszünk; ezt nevezik általában hitnek, számomra azonban a hit objektum nélküli hit, azt jelenti, hogy hiszünk valamiben, melynek nincs objektuma, mivel elértünk egy határt. Mindaddig, míg van objektum, nincs határ, amikor azonban ezt a határt elértük, nincs objektum. Ha bármilyen objektumra gondolunk még akkor is, amikor már elértük ezt a határt, akkor ez azt jelenti, hogy még nem értük el a határt. A határ felismerése tehát a határnélküliség felismerését jelenti. Ez intellektuális ellentmondás, viszont ez intuíció és ez a legfontosabb. Amikor eljutunk ide, fel kell adnunk a reményt és az intellektust, és mindent, amit összegyűjtöttünk a kezdet nélküli kezdet óta.
Egy tanítvány áldozatot akart felajánlani Buddhának két virágos ággal. Buddha így szólt: "Dobd el." A tanítvány azt hitte, hogy az ágat kell eldobnia, és így is tett. De Buddha újra így szólt: "Dobd el." Ekkor a tanítvány nem tudta, mit kell eldobnia. Buddha erre így szólt: "Dobd el magad!" De hogy tudná önmagát eldobni, amikor azt gondolja, hogy még mindig ott van? De ha meg nem gondolja azt, hogy ott van, akkor ez kinek a keze? Amikor azt mondja: "kéz" - mi már feltételezzük, hogy valami ott van, és ha nem feltételezünk semmit, hová lesznek az ágak, hová lesz Buddha? Mindez azonban csak az intellektus. Azt szokták kérdezni, hogy a keleti ember hajlamos-e az okfejtésre és az érvelésre. A keleti ember is eljut erre a pontra, ahol megáll és nem tudja, mit tegyen; amikor pedig nem tudjuk, mit tegyünk, éppen ez az a pillanat, amikor igen sokat elérhetünk.
Minden vallás ebből indul ki. Amikor hitről beszélünk, mindig az érvelés, következtetés síkján mozgunk és valamilyen objektumra gondolunk, amelyhez a hitet hozzákapcsoljuk. Metafizikus kifejezéssel élve, ez a világ semmi más, mint a mi intellektuális rekonstrukciónk. Amikor így beszélünk, esetleg valaki azt mondhatná, hogy ez bizony igen homályos - valójában pedig nem így van. Egy Zen tanító mondta: "Nem látjuk a valódi virágot, csak álomszerű módon látjuk a virágot, és egymást is ilyen álomszerű módon látjuk." A lényeg az, hogy ne lássunk semmit. Amikor nem látunk semmit, akkor mindent látunk.
Most jön a neheze. Azt mondtam: "intellektuális rekonstrukció." Amikor Buddha elnyerte a Megvilágosodást, Buddha mint kérdező és kérdés azonossá vált. Azelőtt, amikor Buddha kérdést tett fel, azaz azt kérdezte, hogy lehet a születés és halál körforgásából megmenekülni, a kérdés belőle eredt és a kérdést maga elé tette, mintha valami különálló dolog lenne, melyet az intellektus segítségével kell megoldani. Ez nem sikerült neki, bármennyire is próbálkozott. Tehát amikor a legvégső elkeseredés állapotába került, amikor a legteljesebb intenzitással sem tudta megoldani a kérdést, nem őrült bele; hanem ő maga, a kérdező, azonossá vált magával a kérdéssel. Tehát nem volt kérdés, amely belőle kilépve előállt, megoldást követelve. A hibát akkor követte el Buddha, amikor a kérdést önmagától különválasztva tette fel. Mivel a kérdés belőle jött, a megoldásnak is belőle kell jönnie; a megoldás pedig akkor jön belőle, amikor a kérdés és a kérdező eggyé válik. A kérdés fenyegette őt, de amikor a kérdés megszűnt fenyegetni őt, mint valami ott álló célpont, amikor a kérdés hozzám jön és én odamegyek hozzá - nem fizikai, térbeli mozgás formájában hanem metafizikus módon - amikor ez az azonosulás megtörténik, ez a Zen. Intellektuálismódon megkérdezheti valaki: "Hogyan történik ez?" De ez ostobaság. Amikor az azonosulást elértük - elértük; és csak azután kezdhetünk okfejtésbe. Így dolgoznak a Zen mesterek. Amikor egy tanítvány azt kérdezi: "Mi vagyok én?" a mester anélkül, hogy egy szót is szólna, megüti, mivel a megvilágosodás szempontjából a legostobább dolog a kérdezgetés és az ostoba tanítvány rászolgál a verésre.
Érdekes a vak, süket és néma amerikai, Helen Keller esete, akinek tanítója azt tanította, hogy mindennek neve van. Amikor egy kutya húst kap, tudja, hogy az hús; ha azonban a hús nincs előtte, nem tud a húsról beszélni, mivel ha meg tudná nevezni a húst, fogalmat tudna alkotni róla, és emberi lénnyé kellene válnia. Míg a hús nincs előtte, nincs fogalma a húsról; tehát nagy dolog valamit megnevezni. Amikor elkezdjük a dolgokat megnevezni, akkor jön létre ez a világ.
Amikor megnevezzük a dolgokat, a név a tudat kezdete. A tudat abból áll, hogy különválasztja magát önmagától. Amikor Buddha erről gondokozott, önmagát különválasztotta önmagától, önmagától, a kérdezőtől különválasztotta a kérdést. Amikor a Megvilágosodás megtörténik, ez a kérdés visszakerül a kérdezőhöz. De a kérdés csak akkor kerülhet vissza a kérdezőhöz, ha belőle eredt. Ez a visszakerülés fontos, szükség van rá. Ez rejtély. Miért szükséges, hogy kérdezzünk, amikor a kérdésnek vissza kell kerülnie ahhoz, hogy válaszát megkaphassa? Az intellektus mondja erre, hogy nincs szükség tehát kérdésre és válaszra. A Valóságban pedig kérdezünk és választ kapunk és elégedettek vagyunk. Ez minden. Tehát onnan indulunk ki.
Amikor tehát azt mondom, hogy a kérdező azonosul a válasszal, ez ugyanaz, mint amikor azt mondom, Isten gondolkozik és a világ létrejön. A világ Isten gondolata, vagy ahogy egyes teológusok mondanák: Isten akarata. Az akarat megmozdul benne, és ez az akarat a világ teremtése. Tehát akarata: teremtő tevékenység; az akarat: gondolkodás. A gondolkodás: akarat. A kérdező kérdezni akar: tehát különválasztja magát önmagától. Az akarat csak akkor lehetséges, ha van mit akarnunk, Buddha tehát elválasztotta és feltette a kérdést. Amikor ez az elválasztás megtörtént, ez a gondolkodás volt; az akarat tehát a gondolkodás, a gondolkodás: akarat.
Azt mondjuk, hogy Istenben nem különböztetjük meg az akaratot, a gondolkodást és a cselekvést. Ez mind egy. Mivel ez Istenben egy, ugyanúgy egy bennünk is. Ez az a pont, ahol valamennyien Isten vagyunk. A keresztények azt hiszik, hogy szentségtörés, ha azonosítjuk érzéki testünket ez pedig, hogy érzéki lények vagyunk, már az intellektuális síkon való gondolkodásra vall. Istennel, mivel csak Krisztus lehetett Isten; ha azonban Krisztusnak vagy Istennek isteni mivoltot tulajdonítunk, akkor kell bennünk is lenni valami isteninek, hogy ezt mondhassuk. Ha nem lenne bennünk semmi isteni, soha nem beszélhetnénk istenségről.
Azzal, hogy kérdést tehessünk fel, együtt jár, hogy a válasz bennünk van; máskülönben a kérdést fel sem tudnánk tenni. Ugyanígy, amikor Istenről beszélünk, van valami belőle bennünk is. Amikor ezt valóban megértettük, ez a Tiszta Föld Shin Shu tanítása. Amitagha nem az, aki sok évvel ezelőtt élt és elnyerte a Prajna-t, hogy megmentse az élőlényeket, hanem én magam vagyok Amitagha. Amikor ezt felfogjuk, Shin hitünk van. A prajna saját magamból ered. Amikor kilépünk a korlátozott, individuális ego intellektuális korlátaiból, a héj feltört; ekkor azonosítjuk magunkat valamivel, ami felülemelkedik ezen a korlátozott ego-burkon. Ekkor - ebből az azonosulásból vagy ebből a transzcendenciából vagy ebből a burok-feltörésből - keletkezik a valamennyi lényt megváltó, végtelen számú prajna-dharma. Soha nem tudjuk magunkat megváltani, csak ha valamennyien együtt, egy egységben érjük el a megváltást; tehát nem individuális, korlátozott egységként, hanem az individuális egységek totalitásaként, egészként - csak így érhető el az igazi könyörület.
Forrás: terebess.hu
