És eljött újra az a pont amikor már nem érzett semmit.
Mintha elpattant volna valamilyen láthatatlan száll ami összetartotta
ezt az egészet. Már nem volt ereje küzdeni. Már nem akarta ezt.
Akkor abban a pillanatban még nem tudatosult benne,
csak finoman érzékelte a benne végbemenő változásokat.
A legmélyebben most csak azt a fura fásult közönyös érzést érezte.
Már nem akarta ezt a fajta káprázatot.
Úgy érezte elengedi az érzéseket, elengedi a kétségeket.
Elfogadás? Belenyugvás? Megalkuvás? Tehetetlenség?
Tudta, most egy időre megint mélységes magányba vonul ott igazán legbelül.
Mert akkor lehet csak teljes biztonságban, ahogy máskor is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.