Szösszenetek

Úgy érezzük, mintha mindannyiunknak külön tudata, külön szelleme lenne, és ez tapasztalná a jelenségeket. Ez az illúzió abból adódik, hogy a bennünk rejlő megismerô szellem azonosul a létezés feltételektôl függő, kondicionált egységeivel, amelyeket embereknek, vagy lényeknek nevezünk. Azonosul azzal a testtel, érzésekkel, gondolatokkal és élményekkel, amelyek a létezés egy adott pontján keletkeznek.

A megismerô szellem mindannyiunknál a jelenségeknek azzal a halmazával azonosul, amelyek éppen ott most csoportosulnak.

E megismerő szellem, ez a mindannyiunkban jelenlévő világosság halhatatlan, hiszen ez az, amely mindig, minden létezôben jelen van, mint tulajdonképpeni valóság. Ha fel tudnánk ezt ismerni önmagunkban (ki-ki azon a ponton, ahol ô maga létezik), akkor nemcsak az egyetemessel való egységünket ismernénk föl, hanem egyben azt is, hogy ami bennünk igazán valóság, abban nincs semmi halandó, semmi mulandó. Hiszen ez minden más létezôben is állandóan jelen van, és minden lényben újra megszületik.

E fölismerésre rendkívül nehéz szert tenni, mert eléréséhez minden mást kivétel nélkül föl kell adni. Fel kell adnunk mindazt, ami az elszigeteltségünk illúzióját táplálja, s ami bennünket, mint »különálló lényt« kondicionál. Vagyis ha valaki el kívánja érni és azonossá kíván válni azzal, ami mindannyiunkban azonos és halhatatlan, akkor ehhez mindent fel kell adnia abból, amit énjének érez; mert amit önmagának érez — a teste, a lelke, a tulajdona, a gondolatai, az érzései stb.—, az mind mulandó, mind csak a jelenségeknek ahhoz a pillanatnyi csoportosulásához tartozik, amelyekkel éppen azonosítja magát. Márpedig ez rendkívül nehéz lépés. Mert könnyű ugyan kijelenteni, hogy mindenben ugyanaz a szellem lobog, ám amikor arra gondolunk, hogy »most pedig meg kell halnunk«, akkor valamiképpen nem ad az számunkra megnyugvást a tudás, hogy “ha én meghalok, a többi lény akkor is tovább él, és a szellem, ami a lényegemet képezi, továbbra is jelenvaló lesz.” De miért is nem nyugtat ez meg bennünket? Hiszen ha tényleg tisztán látnánk ezt, akkor nem szabadna, hogy a halál különösebben izgasson bennünket. Mint ahogy az igazi bölcsek is nyugodtak, és nem rettegnek a haláltól.

Nos, pontosan ez a haláltól való szorongásunk ébreszthet rá bennünket kondicionáltságunkra: ez jelzi számunkra a rabságunkat; ez mutatja, hogy mennyire alá vagyunk vetve azoknak a pillanatnyi tényezôknek, amelyek az »énségünket« alkotják. E szorongás nagyon jó próbaként is szolgálhat a számunkra: jelenléte csalhatatlanul jelzi, hogy még mindig sok olyan dolog van bennünk, amihez tapadunk, amivel azonosítjuk magunkat. Amikor például valaki valamilyen »nagy fölismerést« él át, vagy »rendkívüli élményre« tesz szert, aminek következtében azt hiszi, hogy »megvilágosodott«, érdemes föltennie magának a kérdést: “Vajon ha holnap meg kell halnom, megnyugtat-e igazán a tudat, hogy a többiek azért tovább élnek, és bennük továbbra is eleven marad ugyanaz a szellem?” Vizsgáljuk meg ôszintén, hogy megnyugtat-e ez bennünket. Ha nem, akkor okkal gyanakodhatunk, hogy még mindig jelen van bennünk az énség csírája.

Van egy másik, immár közhelyszerű paradigma is, amely érzékeltetheti azt, amiről szó van, nevezetesen a “színház az egész világ”. Miközben mindannyian igen nagy jelentőséget tulajdonítunk a saját egyéniségünknek, s rendkívül fontosnak gondoljuk önmagunkat, az életünk valójában olyan, mint egy színdarab, ahol marionettfigurákként inkább csak eljátsszuk a más tényezők által ránk osztott szerepeket. Az erôk, amelyek a szerepeket ránk osztják és mozgatnak bennünket, nem mások, mint a bennünk lévô vágyak, ösztönök, ostobaság, gyűlölködés és hasonlók. Ha ki tudnánk látni a saját szerepeinkből, és rá tudnánk döbbenni arra, hogy minden megfogható és érzékelhető jelenség, amit hozzánk tartozónak gondolunk, végső soron pusztán múló okok által mozgatott tünemény, bizonyos erôk kifejeződése — nos, ha megértenénk ezt, akkor ez ugyancsak esélyt adna arra, hogy fölismerjük az egész történés hátterét, azt, ahonnan a színdarab szemlélése történik. Fölismerhetnénk, hogy minden, ami az egyéniségünkhöz tartozik, csupán egyfajta káprázat.

Olyanok vagyunk, mint a szerepébe belefeledkezett szinész, aki elhiszi, hogy ô maga az adott szerepében tényleg létezik.. Ugyanilyen módon feledkezik bele a szellem is azokba a szerepekbe, amelyeket mi magunk játszunk el itt, az Élet színpadán. A szellem annyira önfeledten játszik bennünk, hogy kialakul egy olyan illúzió, mintha mi magunk mindannyian ténylegesen létezô személyek volnánk, nem pedig csak szerepek, tendenciák, vagy hajlamok. És aztán elkezdünk emiatt szenvedni. Mert ezzel nemcsak egyfajta illúziót teremtünk, hanem be is zárjuk magunkat a szerepeinkbe, s elveszítjük azt a szabadságot, amely a szellemnek egyébként sajátja.

Ha ezen elmélkedve fölismerjük az elmondottakat, akkor ebbôl az is következik, hogy számunkra megszűnik az értelme bármiféle »önmegvalósításnak«. Pedig ez a fogalom nagyon divatos a mai pszichológiában. Ennek az az oka, hogy az emberek többsége nagyon önközpontú, és ezért nagyon csábító jelszó számukra »önmagunkat megvalósítani«. Ha azonban fölismerjük, hogy az »én« csupán káprázat, amely ráadásul a szenvedéseinket is okozza — csupán szerep, amit realitásként elfogadva és vele azonosulva be is zárjuk magunkat e szerepbe és az kényszerzubbonnyá válik —, akkor egybôl átlátjuk azt is, hogy nincs önmagunkban semmi olyasmi, amit érdemes volna megvalósítani. Minden, ami »bennünk van« és »hozzánk tartozik«, pusztán jelenség: múló kaland; szerep; kondicionált, és így szenvedôleges valami.

Tulajdonképpen amikor azt hisszük, hogy önmagunkat valósítjuk meg, vagy az »én« szabadságát éljük ki, ez is csak illúzió, amennyiben nem vesszük észre, hogy ilyenkor is determináltak vagyunk. Nem ismerjük föl, hogy azok az erők, amelyeknek ilyenkor engedelmeskedünk, cseppet sem szabadok, hanem belsô kényszereknek, rögeszméknek, ösztönöknek és vágyaknak adjuk oda magunkat.

A lényünkhöz tartozó jelenségrétegek, amelyeket a buddhizmusban a test, beszéd és tudat hármasságában szoktunk összefoglalni, voltaképpen nem mások, mint olyan »edények«, amelyekbe bármi beleáramolhat. A legkülönfélébb, valódi természetük szerint személytelen tendenciák áramolhatnak ezekbe, és használhatják ôket arra, hogy rajtuk keresztül a világban kifejezôdjenek, manifesztálódjanak. Ebben az állandóan zajló folyamatban azonban szellemileg szabadok vagyunk: eldönthetjük, hogy ezeket az edényeket — tehát a testünket, a beszédünket és a tudatunkat — milyen erôk szolgálatába állítjuk.

Részlet: Pressing Lajos - Edénnyé válni írásából