Szösszenetek

Ha az ember megfigyeli az elméjét, ahogy a karmája állandóan változik, láthatja, hogy az olyan, mint egy óriási folyam. Egy nagy, állandóan hömpölygő nyughatatlan folytonosság. Képzeljük csak el a Dunát úgy, hogy nincs kezdete és vége, se forrása, se torkolata. Egy folytonosan hömpölygő folyamat, ami tele van számtalan különböző dologgal. Vízcseppek, halak, szemét, növény így váltakoznak.

Állandó a helycsere, egy pillanatra sem áll meg a folyamat. Szüntelen a változás, a hömpölygő áramlás. Ami egyik pillanatban felszínre bukkan, az a következő pillanatban alámerül és megjelenik valami más. Ugyanígy van az elménkkel is, ha megfigyeljük. Állandóan változik. Egyik pillanatban boldogtalanok vagyunk, a másikban boldogok, egyik nap jól mennek a dolgok, másik nap rosszul. Egy nap keretén belül is: egyik pillanatban jobb a kedvünk, a másikban rosszabb. És ez az egész megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, habár mi szeretnénk az egészet úgy tekinteni – azért, hogy az életünket a létkörén belül elviselhetővé tegyük, és egyfajta biztonságot teremtsünk önmagunknak –, mintha külső dolgoktól függenének a változások. Azt mondjuk tehát, hogy a boldogságunk, illetve a boldogtalanságunk külső okoktól függ; például egy másik személy viselkedésétől, létezésétől; vagy különböző életfeltételektől: gazdagságtól, szegénységtől stb. Egyik ember ettől, a másik attól várja a boldogságát. Az ember szeretne stabilitást adni a létének; egy stabil keretet, amiből aztán kialakulnak az emberi sorsok, és ami manipulálható. A szenvedésnek az a szemlélet az oka, hogy a világot szeretnénk valóságosnak, a benne lévő jelenségekkel, élőlényekkel és hangulataival együtt valóságosan létezőnek megmagyarázni; és meg is magyarázzuk persze. Aztán konokul ragaszkodunk ahhoz, hogy ebben a valóságban játszódik le az életünk, és azt hisszük, ha a valóság elemeit manipulálni, kedvünkre alakítani tudjuk, akkor boldogságot is tudunk teremteni. Az egyedüli probléma az, hogy ez nem igaz.
Mert ha elkezdjük elemezni és keresni ebben az úgynevezett valóságban a valóság elemeit, nem találjuk. Ami valójában történik az a tudat folyamszerű hömpölygése, ami közben állandóan és teljesen megmagyarázhatatlanul lépnek fel változások.

Például az ember azt mondja, hogy őt XY boldoggá teszi. Ez egy általános hiedelem. Ezen a világon, ha van XY, az ember megteszi őt céltáblájául, ha nincs, akkor meg elképzeli: „De jó lenne, ha volna!”.

És meggyőződése, hogy XY az, aki őt boldoggá fogja tenni. Ez a jobbik eset. Rosszabb esetben XY sosem ölt testet, és akkor a szenvedés nagy. De ha mégis, és az ember találkozik vele, megismeri, közös sorsot kezdenek kialakítani, és jön a szerelem. Az ember boldog: lám XY tényleg boldoggá teszi őt. A probléma az, amikor mindez megváltozik. És egy pillanat alatt meg tud változni. A legnagyobb boldogság kellős közepén, egy pillanat alatt képes minden a visszájára fordulni, és a tény az, hogy ott az XY, de nincs ott a boldogság. Hova lett a boldogság? Nyilvánvaló, hogy nem XY a forrása, tehát nem ő az, aki minket boldoggá tesz, viszont attól a pillanattól fogva már őt tekintjük boldogtalanságunk biztos okozójának. S ez miért van? Bennünk történt egy változás.

Ilyen és hasonló példákat vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy álomvilágban élünk. Ugyanúgy a saját projekcióink, kivetítéseink okoznak örömet és szenvedést, mint az álomban.
Tehát az ember boldogsága és szenvedése az ember projekciójától függ. És a projekciót mi idézi elő? Kibogozhatatlan karmikus okokból származik. A legnagyobb boldogság közepén, látható ok nélkül, beköszönt a szenvedés, vagy a legnagyobb szenvedés közepén beköszönt a boldogság, mindenféle megmagyarázható ok nélkül. Ezek a megmagyarázhatatlan okok a karmikus okok, amelyek hosszabb távon már megmagyarázhatók, de ezt mi magunk nem tudjuk megtenni.

Csak olyan lény, mint Buddha tud rájuk magyarázatot adni, aki átlátta számtalan élete folyamatát, követni tudta saját maga sorsát különböző életeiben, és végül le tudta szűrni azt a következtetést, hogy bizonyos cselekvések bizonyos okozatokat vonnak maguk után. Felismerte, hogy a cselekedeteknek, amelyekkel önmagunknak és másoknak ártunk, a jövőben miránk, a cselekvést elkövetőkre vonatkozó negatív hatásuk van, tehát szenvedést okoznak az ártó cselekedetet elkövetőnek. Ugyanakkor a segítő cselekedetek, akár önmagunkat, akár másokat segítők – mert önmagunkat is segíthetjük, hiszen mi is lények vagyunk – boldogságot hoznak. Mivel mi ezt nem vagyunk képesek így átlátni, ez a tanítás szükségképpen olyan valakitől származik, aki ezt az összefüggést tisztán átlátta.

Ha meditációban ezen a nyomon elindulunk és megfigyeljük, hogy valóban hogyan működik az elménk, akkor mindezt mi is be tudjuk látni. A meditáció bizonyos értelemben erre irányul: ezt belátni, ezt átlátni; legalábbis egy bizonyos szinten ebbe bepillantást nyerni.

Buddha tanítása azt mondja, hogy minden szenvedés és minden boldogság ilyen módon keletkezik. Szenvedést és boldogságot nem lehet másnak átadni. Szenvedés és boldogság akkor keletkezik, ha belső okai vannak. Mivel a szenvedés és boldogság bennünk, a lelkünkben fellépő jelenség, ezért szükségképpen belső oka kell, hogy legyen. Ha az ember e gondolatmenetek segítségével vizsgálat alá veszi saját magát, a sorsát, az elméje működését, élete folyását, eljuthat a felismerésig, hogy az ébrenléti állapot is csak egy álom.

Ez a felismerés pedig rendkívül pozitív, óriási lehetőséggel jár, mert ha minden olyan, mint az álom, akkor nagyon egyszerűen tudunk magunkon segíteni. Ha az embernek rémálma van, fel kell ébrednie.

Ha az ember a rémálomból felébred, megszűnik a rémálma. És hogy ébred fel az ember az álmából? Tudatállapota változik meg. Nem alszik tovább, felébred, és ez egy, a tudatban lejátszódó folyamat. Ugyanígy, a tudatban lejátszódó felébredés révén meg lehet szabadulni minden szenvedéstől.

A szenvedés világából fel lehet ébredni a szenvedésen túli világba.
E szenvedésen túli világ egyik birodalma a Dévacsen: a nagy gyönyör, a nagy öröm, a nagy boldogság világa. Ha valaki eljutott ebbe az állapotba, a Dévacsen állapotába – amely tehát egy karmikus kényszertől megszabadult tudatállapot –, saját motivációjából adódóan elhatározhatja, hogy:

„Én most visszatérek a létkörbe, segíteni az ott szenvedő lényeknek, mert most már tudok nekik segíteni.”

részlet: Kalu Rinpocse a Dévacsen a nagy boldogság c. könyvéből