Szösszenetek

Először is tisztában kell lennünk azzal, mi az intellektus, és melyek ennek korlátai. Mindaddig, míg magunkat az intellektusra bízzuk és az intellektuális analízisre, a gondolkodás bizonyos nehézkességét fogjuk érezni. Ugyanis nagymértékben az érzékszerveinktől függünk, és bár a Valóság megismerése az érzékszerveken keresztül történik, az érzékszervek önmagukban nem juttatnak el bennünket a Valósághoz.

Az érzékszervi adatokat az intellektus szintetizálja, az intellektus és az érzékszervek tehát együttműködnek; előbb-utóbb azonban ki kell fejlesztenünk a belső érzékszervek csoportját, a belső világunk számára. Az egyik világ nem létezhet a másik nélkül; nem is osztható ketté.

Ha kettéválasztjuk őket, nem tudunk felülemelkedni az intellektus korlátain. Túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy a külső világ aspektusait hangsúlyozzuk; inkább a belső világra kellene koncentrálnunk. Az intellektus tehát így működik.

Az érzékszervi adatokat az érzékszervek gyűjtik, az intellektus pedig gondolkodik; de vajon valóban azokat az adatokat elemzi-e az intellektus - mint a külvilág adatait - melyeket az érzékszervek hozzá továbbítanak?

Az intellektus a szubjektum és objektum alapelve szerint működik. Az érzékszervektől jövő adatok a külvilághoz tartoznak, e külvilággal szemben azonban az intellektus egy belső világgal rendelkezik. Az intellektus e kettősség alapelve szerint működik, a belső és a külső világ egymással úgy összefügg, hogy egyik nélkül a másik sem tud létezni. Éppen ezért amikor a Valóságot elkezdjük kettéosztani, nem tudunk felülemelkedni az intellektus korlátain.

Minden gond és zavar ebből a kettéosztásból, kétfelé ágazásból ered, melyen felül kell emelkednünk; nem arról van szó, hogy tudomást sem kell vennünk róla, hanem felül kell rajta emelkednünk. E kettőt eggyé kell olvasztani, eközben megmaradnak kettősségükben.

Túl nagy súlyt fektetünk a külső világra; most látnunk kell, mi van belül. Igen nehéz azonban megállapítanunk, mi van belül, mivel azt figyeljük, amit "én"-nek nevezünk. Amint pedig az "én"-hez fordulunk, az én kettéosztódik, arra, aki látni akar, és arra, amit látunk. Amikor azt akarjuk tudni, mi a belső Valóság, abban a pillanatban már amikor arra gondolunk, ketté is osztjuk; ez a kettősség sohasem szűnik meg, mindaddig, míg valamit önmagunkon kívülről akarunk nézni. Az intellektus fogollyá tette ezt a Valóságot, vagy tiszta szubjektivitássá, és ez a megosztás mindig bekövetkezik.

A kérdés az, hogyan gondolkozhatunk anélkül, hogy kettéosztanánk magunkat? Intellektuális szempontból ez lehetetlen. Amikor az intellektusra támaszkodunk, ez a kettéosztás elkerülhetetlen. Hogyan tudunk akkor hát meglenni az intellektus nélkül? Van-e valami olyan képességünk, amivel úgy láthatnánk egy dolgot, hogy közben nem kell kettéosztanunk, azaz valamit önmagában látunk, önmagán keresztül, és nem az objektummá tételén keresztül? A Valóság láthatja-e önmagát, azáltal, hogy önmagában visszatükröződik? Ez az, amit én tiszta szubjektivitásnak nevezek, és az intellektuson való felülemelkedésnek.

Ez a Prajna segítségével lehetséges; Prajna az intellektus mélyén rejtőzik. Az intellektus létezését az teszi lehetővé, hogy alapját a Prajna képezi; Prajna nélkül az intellektus nem működhetne. Ezért látnunk kell, mi is a Prajna. Prajna - intuíció, azonban az intuíció alatt rendszerint az intellektus egyik formáját értjük. A valódi Prajna-intuíció nem egészen ez. Amikor ránéztek egy képre, az érzékszervek érzékelik a látványt egy fogalom közvetítése nélkül. A közvetítő nélküli érzékelést nevezzük intuíciónak. A közönséges érzékszervi érzékelés két elemet tartalmaz: aki lát és amit lát.

Az érzékelésnek az ilyen érzékszervi formájához nincs szükség közvetítő eszközre. Ekkor az intellektus közvetít a szubjektum és objektum között. A Prajna-intuíció azonban nem csupán annyiból áll, hogy egy individuális dolgot látunk, hanem a Valóság totalitását látjuk, ahogyan abban a partikuláris objektumban koncentrálódott. Egy individuális objektum, nem megosztott, nem partikuláris, hanem magának a Valóságnak végtelensége van benne jelen.

Amikor egy virágot látok, a virág partikulárissá tett objektum, ugyanakkor maga a végtelenség is. Tehát amikor 1-ről beszélek, 1-re gondolok, de 1 sohasem lehet 1, ha nincs 2, 3 stb. Amikor azt mondom: "látom" abban a pillanatban a végtelenség működik, de az intellektus általában 1-et egyetlen objektumnak tekinti, ahelyett, hogy 1-et mint végtelenséget szemlélné. A virágszálat is úgy kell néznünk, mint a virág-végtelenséget, ugyanakkor mint egyetlen szál virágot is.

Isten mindentudását az adja, hogy angyal egy angyalban, kő egy kőben stb. Ez az, amit Ilyenségnek (Suchness) nevezünk - hogy a dolgokat úgy, olyannak lássuk, amilyenek. Ezért Isten léte a mi létünk, és mi valamennyien egyek vagyunk ebben a létben. És amikor azt mondjuk, 1 - nem a megosztott objektumra gondolunk, hanem 1-re mint magára a végtelenségre. Ez a Prajna-intuíció, mely az intellektus alapját képezi.

Amikor elégedetlenkedünk, mert tudatára ébredünk az intellektuskorlátainak, ez a Prajna-intuíció belső működésének köszönhető. Prajna a háttérbe szorul, amikor az intellektust hangsúlyozzuk. Tehát a Prajna idézi elő az elégedetlenséget. Ez az elégedetlenség akkor ébred fel bennünk, amikor észrevesszük gyenge pontjainkat. Amikor tehát az intellektus tudatára ébred korlátainak, abban a pillanatban jövünk rá, mi a Prajna.

Az a pillanat, amikor tudatára ébredünk az intellektuskorlátainak, az maga a Prajna. Amikor tehát azt kérdezzük, mi a Valóság, abban a pillanatban a Valóság már ott van. Ennek felismerése a Prajna. Kutatásunk kezdetén tehát a sötétben tapogatózunk, amikor azonban megjelenik a Prajna, megtudjuk, mi a Valóság, mit jelent az ilyen elégedetlenség és megtudjuk, hol tartunk. Buddha így nyerte el a Megvilágosodást.

Amikor Buddha elkezdte vizsgálódásait, kettéosztotta önmagát. Volt a Valóság, amelyet látni akart, és volt ő, aki látni akarta azt. Később, ahelyett, hogy kívülről folytatta volna a keresést, Buddha befelé fordult és a Valóság ott volt. Buddha a Valóság és a Valóság - Buddha; a kérdés átalakul a kérdezővé. A kilépés a visszatérés. Amikor a kérdésnek és a kérdezőnek ez az azonosulása bekövetkezik, az a Prajna; ekkor minden bizonytalanság és aggodalom megszűnik.

Az érzékszerveken túl kell lenni valaminek, ami a Prajna-intuíció. Az intuíció nem az érzékszerveken keresztül megy végbe, és mégis az érzékszervek révén - ez nehéz dolog. Mindaddig, míg az érzékszervekkel vagyunk megáldva, nem tudunk elszakadni az érzékszervi világtól. Nem tagadhatjuk őket, mivel tagadásuk állításukat jelenti. Ez Prajna-intuició. Értékeink méréséhez érzékszerveinkre támaszkodunk, az érzékszerveinken túl azonban kell lenni valaminek, mellyel megítéljük az érzékszervek valódi értékét; ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, az érzékszerveken kell keresztüljutnunk. Csak akkor jutunk el a rendszerezett Valósághoz, ha valamennyi érzékszervi differenciát a Prajna-intuícióval szintetizálunk.

Forrás: terebess