Valahogy mi emberek alapon félünk a haláltól.
Ugyan úgy, mint minden ismeretlentől. Épp ezért a halál ténye is olyan misztikus, távoli, szinte idegen a számunkra. Mert nem tudjuk mi fog velünk történni a valós pillanat elérkezésekor. Amikor eljön a mi időnk.
Amikor életünk ezen szakasza lezárul és így vagy úgy de továbbléphetünk belőle és itt hagyhatjuk ezt az oly kedves, megszokott és ismerős életet. Nyilván most csak gondolhatunk erről valamit, de igazából elképzelni sem tudjuk milyen lesz. Mert hiányzik erről a valós, megélt tapasztalatunk. Vajon ténylegesen van alapja és értelme ennek a félelemnek?
Ezzel az erővel magától az élettől is félhetnénk. Hisz honnan is tudhatnánk, hogy mi fog majd történni velünk? Amikor minden reggel egy új lehetőséget rejt magába? Így hogy is tudhatnánk, hogy mi lesz akár már holnap velünk vagy egy év múlva?  Ha így szemléljük, ebből a látószögből nézve, az életet mennyivel tarthatjuk biztonságosabbnak számunkra? Mert úgy gondoljuk hogy képesek vagyunk a jövőnk megtervezésére? Mert azt hisszük, hogy teljes bizonyossággal megfelelően irányítani tudunk mindent?
Vagy mert azt gondoljuk bármit is teszünk annak mindig teljes tudatában vagyunk? De vajon tényleg így is van ez?
Ha kiseprünk elménkből minden kétséget és félelmet, a bizonytalanságot, mennyivel könnyedebben és boldogabban élnénk meg minden pillanatunkat? Mennyivel tudatosabban élhetnénk a jelenben a "most" pillanatunkat! Mennyivel felkészültebben és bölcsebben élhetnénk meg azt az időt amit eltölthetünk itt. Hisz így, a mindennapi figyelmünk esszenciája raktározódhat és érhet bennünk folyamatosan, hogy amikor eljön az időnk, végképp ne érhessen bennünket - történjék bárhogy és bármi - semmi sem felkészületlenül.