Nem vagyunk pesszimisták a dolgokkal kapcsolatban, hanem megfigyeljük õket, így nem várunk az élettõl mást, mint ami az valójában. Meg tudunk birkózni az élettel: elviseljük, amikor nehéz, és örömünket leljük benne, amikor bûbájos. Ha megértjük ezt, akkor anélkül élvezhetjük az életet, hogy annak tehetetlen áldozatai lennénk. Mennyi szomorúság mérgezi meg az emberi létet, azáltal, hogy mást várunk az élettõl, mint amit az ad!

A jóindulat és a bölcsesség által vezérelve hagyjuk, hogy a dolgok természetesen elmúljanak, és ne tegyék meg újra meg újra azokat a köröket, amiket a megszokás irányít. Ha nem áll módunkban, hogy elengedjük a dolgokat, akkor mindig megpróbáljuk irányítani ezeket, mindig beleragadunk tudatunk valamely sivár szokás-folyamába. Amikor eltompultak és depressziósak vagyunk, nem vagyunk képesek arra, hogy értékeljük a dolgok szép oldalát, mert sohasem látjuk õket azoknak, amik valójában.

A meditáció egy módszer arra, hogy megpucoljuk az ablakot, megtisztítsuk a tudatot, hogy megengedjük a dolgoknak azt, hogy tudatosakká váljanak és, hogy elengedjük õket. Aztán a bölcsességgel, a Buddha-bölcsességgel szemléljük a dolgokat, teljes valójukban. Nem egyszerûen arról van szó, hogy megragadjuk a szépséget, a tudat tisztaságát, hanem arról, hogy megértjük ezeket. Így a bölcsességgel felruházva szemléljük a természet mûködését és ezért többé már nem vezet minket az orrunknál fogva azáltal, hogy szokásokat kreáltat velünk az életünkre vonatkozóan, a nem-tudás segedelmével.

A belátó bölcsesség útját járni nem azt jelenti, hogy elõnyben részesítjük a megtisztulást a szennyezõdésekkel szemben, hanem felismerjük, hogy mind a finom, és mind a durva tudati körülmény: nem-állandó, nem-kielégítõ, és anattá - ezek nem mi vagyunk, ezeket nem birtokoljuk.

Nem akarunk a halálra gondolni, csak az jár a fejünkben, milyen szép is az élet, és, hogy minél jobban ki tudjuk mindezt élvezni. Ezért, meditálókként elmélkedünk az öregségrõl és a halálról. Ez nem azt jelenti, hogy morbidok, betegesek, vagy depresszívek vagyunk, hanem, hogy figyelembe vesszük a létesülés körét, és ha megismerjük azt, akkor sokkal jobban odafigyelünk az életünkre.

Az emberek szörnyû dolgokat hajtanak végre, mert nem elmélkednek a saját haláluk felett. Nem vizsgálják meg a témát elég mélyen, hanem csak a pillanatnyi szenvedélyeiket követik, élvezeteket hajkurásznak, majd dühösnek és depressziósnak érzik magukat, mert az élet nem azt adja nekik, amit akarnak tõle.

Ha ragaszkodunk az izgalmakhoz, akkor elõbb-utóbb eljutunk az unalomhoz. Vegyük hát végre észre: a ragaszkodás az, ami a szenvedést okozza az, hogy belekapaszkodunk a körülményekbe és, hogy azt várjuk el tõlük, hogy többek legyenek, mint amik.

A bölcs szemlélõdés által elkezdjük megérteni azokat a dolgokat, amik szomorúságot teremtenek az életünkben. Rájövünk, hogy tulajdonképpen mi magunk vagyunk teremtõi ezeknek. A tudatlanság miatt, és amiatt, mert nem értjük igazán az érzéki világot és határmezsgyéit, olyan dolgokkal azonosítottuk magunkat, amik: nem-kielégítõek és nem-állandóak, amik csak a kétségbeeséshez és a halálhoz vezetnek. Nem csoda hát, hogy az élet olyan nyomasztó számunkra! Az egész olyan sivárnak tûnik a ragaszkodásunk miatt, és amiatt, mert olyan dolgokban keressük és találjuk meg magunkat, amik természetszerûen dukkhák - nem-kielégítõek és tökéletlenek.

Amikor már nem azonosítjuk magunkat az érzéki világgal, úgymint „én" vagy „enyém", és belátjuk, hogy ez anattá (nem-én), akkor anélkül tudjuk majd élvezni az érzeteinket, hogy vágynánk rájuk, vagy függnénk tõlük. Többé már nem várjuk el a körülményektõl, hogy mások legyenek, mint amik, így mikor változás áll be bennük, akkor türelmesen és békésen elviseljük az élet kellemetlen oldalát is.

Forrás: a-buddha-ujja (kiemelések tőlem)