Szösszenetek

„A csendes tudás olyan dolog, ami mindannyiunknak van. Valami, ami tökéletes uralommal bír minden felett, aminek tökéletes tudása van mindenről. Gondolkodni azonban nem képes, ennélfogva nem képes elmondani, amit tud.
Amikor az ember tudatára ébred annak, hogy tud, és tudatos akar lenni ezzel a tudással kapcsolatban, szem elől veszíti, amit tud. A csendes tudás, melyet képtelen vagy leírni, természetesen maga a szántszándék – a szellem, az absztrakt. Az ember ott követte el a hibát, hogy közvetlenül akarta megismerni azt, úgy, ahogy a köznapi életben ismeri a dolgokat. Minél inkább törekedett erre, annál tünékenyebbé vált ez a tudás.

Az ember feladta a csendes tudást az értelem világáért. Minél jobban ragaszkodik az értelem világához, annál tünékenyebbé válik a szántszándék.

Az ősi idők embere a lehető legközvetlenebb módon tudta, mit tegyen, és hogy hogyan tegye azt a legjobban. De mivel oly jól tette a dolgát, elkezdte kifejleszteni az egyéniség érzetét, ami azt az érzést nyújtotta számára, hogy képes előre látni, mit fog tenni, és képes megtervezni a cselekedeteit. Így bukkant fel az egyéni „én” képzete; az éné, mely elkezdte meghatározni az ember cselekedeteinek természetét és hatókörét.

Ahogy az egyéni én érzete egyre erősebb lett, az ember elveszítette a csendes tudással fennálló természetes kapcsolatát. A modern ember e fejlődés örököse, ennélfogva már olyan reménytelenül eltávolodott minden dolgok forrásától, hogy nem tehet mást, mint hogy az önpusztítás erőszakos és cinikus cselekedeteivel fejezi ki a kétségbeesését.

Az emberi cinizmust és a kétségbeesést a bennünk megmaradt kicsiny darab csendes tudás okozza, mely két dolgot tesz: először is sejteti az emberrel a minden dolgok forrásával fennálló ősi kapcsolatát; másodszor pedig azt az érzést kelti benne, hogy e nélkül a kapcsolat nélkül reménye sincs a békére, az elégedettségre és céljai elérésére.”