Réges-régen volt valahol egy buddhista templom. A templomkapu előtt meg a gőzbuktás pék boltja állt, ahol egy kisinas dolgozott.
Történt egy napon, hogy a boncot elhívatták imádságot mondani egy úri házhoz.
Hogy a templom ne maradjon vigyázó szem nélkül, megkérte a pap a pék kisinasát, ügyeljen a templomra, míg ő odavan. A kisinas elüldögélt egy ideig a templom végiben, de nemsokára ráunt a tétlen ücsörgésre, s énekelni kezdett:
- Idesüss, kis kopasz!
Látom, hasad teli.
Sorold csak szaporán,
mi volt a reggeli?
- Hát csicseri borsó,
meg sózott csicsóka,
fekete fuszulyka,
hozzá vörös paszuly,
bojtorján gyökere,
bambusz zsenge rügye,
tündérrózsa gumója,
borsfa csípős bogyója,
puhára főtt retek,
tarólevél nyele…
Lám, csupa zöldség a
boncok eledele!
Így fújta ugrabugrálva egy ideig, mígnem ebből is elege lett.
- Ejnye, de soká marad! Jöhetne már, eluntam egyedül. Vagy menjek inkább haza? – dünnyögte magában, mikor a bejárat felől beköszönt valaki.
- Kérem szépen!
- Na, végre jött valaki! – sietett a kisinas az ajtóhoz.
Egy szerzetesféle állt ott, aki illendően meghajolt előtte.
- Vándorszerzetes vagyok, s azért tértem be ide, hogy próbára tegyem a katekizmusban való jártasságomat.
- Hát… – vakarta meg a fejét zavarában a kisinas. – Mi a csuda is az a katekizmus? Aha! A múltkorában is járt erre egy ilyesféle vándorszerzetes, s akkor hallottam, hogy csak kérdezett, csak kérdezett, a boncunk meg rendre felelgetett neki. Biztosan az lesz a katekizmus! – gondolta magában. – Elvégre azt mégse mondhatom neki, hogy menjen csak szépen tovább dolgavégezetlen, mert nincs itthon a boncunk. No jó, majd én megpróbálok megfelelni neki! – határozott végül.
- A boncunk most éppen nem tartózkodik itthon, ezért én fogom őt helyettesíteni. Kérem, várjon egy keveset! – mondta a kisinas, s azzal bement a bonc szobájába. Ott magára vette a pap miséző ruháját, majd visszatért, s leült szemközt a vendéggel.
A vándorszerzetes mozdulatlanul ült egy kis ideig, majd két-két hüvelyk- és mutatóujjából kis karikákat formálva maga elé tartotta a kezét.
A kisinas értetlenül nézte egy darabig a föladványt, majd gondolt egyet, magasba emelte a karját, és a kezét összekulcsolta a feje fölött. A szerzetes erre bólintott egyet, aztán föltartotta az egyik ujját, és kérdően nézett a fiúcskára.
- Nicsak, egy ujj! Ha ő egyet mutat, én mutatok ötöt! – töprengett a kölyök, s maga elé tolta széttárt tenyerét.
A szerzetes megint csak elégedetten bólintott, s feltartotta három ujját. Nagyot nézett erre a kisinas, majd elöntötte a méreg.
- A teremburáját! Ez tudja, hogy én csak egy inasgyerek vagyok a gőzbuktás péknél, és csúfot űz belőlem! Na, ebből elég volt, én nem csinálom tovább! – és sértődötten orrot mutatott a vendégnek.
- Megértettem a leckét, mester! – mondta alázatosan a szerzetes, majd udvariasan meghajolt és távozott.
A bonc eközben hazafelé tartott, s a templom kapujában összetalálkozott a vándorszerzetessel.
- Ne haragudjon, hogy így, ismeretlenül megszólítom! Én e templomnak a papja vagyok. Egész nap oda voltam, épp most értem haza. Ha engem keresett, kérem, jöjjön vissza velem!
- Most már semmi dolgom: ami volt, az elintéződött. Épp az előbb kaptam kiadós leckét az ön tanítványától. Én maradtam alul, ezért már megyek is – válaszolta a szerzetes.
- No és mit mondott önnek az a kölyök? – kérdezte elképedve a bonc.
- Először, karikákat formálva az ujjaimból, azt kérdeztem tőle: a Nap és a Hold ugyan mire valók? Ő, kezét a feje fölött összekulcsolva, azt felelte: hogy a világot beragyogják. Erre én egy ujjamat tartottam eléje, hogy figyelmeztessem a régi mondásra, miszerint egy Buddha – egy test. Ő viszont öt ujját tárta elém, úgy mutatván, hogy ötszörös a Buddha bölcsessége. Legvégül három ujjamat meresztve kérdeztem: no és a Végtelen Fényesség Három Buddhája? Erre ő ujjával az orra elé bökött, jelezvén, hogy itt van ni, az orrod előtt! Eszes kis tanítvány, szavamra mondom! Hálásan köszönöm hát a leckét! – búcsúzott a vándor, azzal mélyen meghajtotta magát, és kilépett a kapun.
A bonc besietett a templomba.
- Hé, te kölyök! Hazajöttem. Túl nehéz dolgot bíztam rád, ne haragudj érte! Na de mondd csak, mit kérdezett tőled az iménti szerzetes?
A kisinas még mindig pulykavörös volt a dühtől, amikor a boncra nézett.
- Az a tetves kopasz! Azt hitte, hogy én csak egy kis hülye pékinas vagyok, és csúfot akart űzni belőlem! Azzal jött, hogy a katekizmust akarja kérdezni. Karikákat csinált az ujjaiból, gúnyolódva, hogy a ti gőzbuktátok csak ekkorka! Ugyan, hová gondol, ekkora ni! – mutattam neki, és a karommal olyan nagy kört formáztam, amekkorát csak bírtam. Aztán azt kérdezte, egynek mi az ára, mire én az öt ujjammal mutattam, hogy hány garas. Erre ő azt ajánlotta, hogy adjam háromért. Mire én nagyon mérges lettem, s orrot mutattam neki. Nem tudom miért, de szépen megköszönte, és elment. Ne tessék rám haragudni, de nagyon elegem lett belőle, hogy egyedül vigyázzak a templomra! – mondta a kisinas, és nagyot sóhajtott.
Látván a kisinas mérges ábrázatát, a bonc egy szót sem szólt, csak jóízűen kacagni kezdett.
(Japán népmese)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.