Szösszenetek

Vajon milyen trauma lehet az egy szerető léleknek amikor eltaszítják?

Mindenkinek van egy szomorú történet az életében.
Amit aztán ha megismer valaki, máris felébred benne az együttérzés csírája.
Valahogy közös kapcsolódási pontot érez a másik emberhez.
Közelebb érzi magához és megértőbb lesz az irányába.
Talán ilyenkor újból eszébe jut a sajátja.
A fájdalma, a szenvedései, a megpróbáltatások a könnyek.
És ahogy az öröm összehozza az embereket úgy a fájdalom is teheti ezt.
Mindenkinek van szomorú történet az életében.
Ahogy az öröm úgy a szenvedés is elkerülhetetlen.
De valóban csak ekkor tudunk közeledni az emberekhez?

Tudnod kell mikor kell hátrább vonulnod a világtól, hogy meggyógyítsd magad.

Amikor hagyod hogy tested újra összhangba kerüljön belső Éneddel.

Ez a folyamat ha zavartalan tud lenni kétséget kizáróan tökéletesen működik.

Az igazán spontán cselekedet egy olyan cselekvés,

amelyben tökéletesen átadod magad,

de csak azután miután alaposan megfontoltad azt.

Egy olyan cselekedet, ahol az összes érvet és ellenérvet végiggondoltad,

majd az egészet elvetetted, magad számára semmit se vársz el

és semmit sem bánsz meg.

Ezzel a fajta cselekvéssel magadhoz hívod a szabadságot.

„A belátás a változásba arra tanít minket, hogy magunkhoz öleljük az élményeinket anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk – arra tanít, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőlük a jelen pillanatban azzal, hogy teljes mértékben értékeljük az érzések erejét, teljes tudatában annak, hogy hamarosan el kell őket engedjük, és felölelnünk bármi más jön következőnek.”

„A belátás a változásba reményre tanít minket. Mivel a dolgok természetének a változás az egyik alkotóeleme, ezért semmi sincs eredendően rögzítve, még a személyiségünk sem. Nem számít milyen rossz a helyzet, bármi lehetséges. Azt tehetjük amit csak meg akarunk tenni, olyan világot hozhatunk létre amilyenben csak élni akarunk, és azzá válhatunk amivé csak akarunk.

Minél éberebb az érzékelés, annál tisztább és élesebb az arra történő visszaemlékezés.

Ez az összefüggés fordított irányban is érvényes: nagyon éber tudatállapotban még olyan tapasztalatokat is képesek lehetünk az emlékezetünkbe idézni, amelyeket az észlelés időpontjában nem teljes tudatossággal vettünk tudomásul.

Az emlékezet lényege nem az információk megőrzésében rejlik, hanem sokkal inkább ama képességében, hogy ez gondoskodik a tudat folytonosságának a fenntartásáról.

A valóságészlelésünket eltorzító alapvető illúzió ugyanis éppen e tudati folytonosság téves felismerésében áll. Egyfelől tapasztaljuk ugyan e folytonosság tényét azon keresztül, hogy újra tudunk élni a múltban előfordult tudatmozzanatokat, másfelől azonban nem ismerjük föl, hogy az emlékezetünkbe idézett képek sehol máshol nem léteznek, mint kizárólag az emlékezetben, vagyis magában a tudatban. Az emlékképeink "eredetijét" úgy tekintjük, mintha azok valamikor ténylegesen létezett és még most is létező dolgok volnának, s ennek következtében alakul ki az a világlátásunkat jellemző alapvető illúzió hogy a jelenségeket "szubsztanciaként", "dologként", vagy a szubjektív oldalon "énként" tapasztaljuk.

A másik oldalon viszont az emlékezőképességünk korlátozottsága miatt csupán egyetlen élettartamon belül vagyunk képesek fölismerni a tudat folytonosságát, s még ott is csak igen korlátozott mértékben, az élmények egy meglehetősen szűk körére vonatkozóan. Ennek következtében alakult ki a tudatunkban egyfajta "megsemmisülési elképzelés" és az ezzel együttjáró erkölcsi nihilizmus, hiszen mint szellemi vakságban szenvedő lények, nem vagyunk képesek közvetlen pillantást vetni a születést megelőző és a halált követő eseményekre – legalábbis nincs ezekről olyan meggyőző erejű tapasztalásunk, amit éppoly komolyan vennénk, mint az érzéki megismeréseinket.

Minél megmerevedettebbnek, minél dologibbnak észleljük az érzéki világunkat és benne önmagunkat, annál inkább be is szűkül egyszersmind a látóterünk az egyetlen jelenlegi élettartam közvetlen élményeire. Ez azért van így, mert a tudati folytonosság érzékelésének a megszakadását éppen az egyes kiválasztott jelenségformákhoz való tapadásunk idézi elő.

Elhomályosult és nem-látó tudatállapotunkban (=avidjá) tehát megszakad a tudati folytonosság érzékelése: az emlékezetünk a tudattartalmainkat nem a valóságnak megfelelően, s ezért nem is a maguk teljességében mutatja, hanem csak erősen redukáltan adja vissza azokat. Valójában nem a tudati folytonosságunk sérül – hiszen abban (gyémánthoz hasonló) természete folytán nem lehet kárt tenni –, hanem csupán az érzékelőképességünk az, ami károsodik. A tudati folytonosság egyes szakaszai tudattalanná válnak, ami azonban valójában nem a "tudat" hiányát, hanem sokkal inkább egyfajta figyelmetlenséget jelent, amennyiben az emlékezetünk legnagyobb része kikerül az éber tapasztalásunk fókuszából.

Eezek alkotják a karmánk legfontosabb képzőerőit. A karma azáltal keletkezik, hogy nem vagyunk többé képesek fölismerni az élettapasztalásaink gyökerét a saját tudati folytonosságunkban, hanem azokat látszólag külső okok által ránk kényszerített sorsként, vagy rajtunk kívül álló életkörülményekként éljük át. Az elhomályosodott tudatban a karma tartja fenn a folytonosságot az éber emlékezés helyett: a samskára és a karma tehát végső soron nem más, mint egyfajta "öntudatlanná vált emlékezet".

Az éberség útja egyszersmind az emlékezés útja is. Az éber tudatosság ugyanis azt jelenti, hogy a tapasztalati világunk teljes egészében, tisztán tudatosodik. Ha mindent éberen tudomásul veszünk, anélkül azonban, hogy a figyelmünkkel a jelenségek valamely behatárolt aspektusához hozzátapadnánk, akkor nem fogunk többé a dologiság-észlelés illúziójába esni. A teljesen éber tudatosság azonban azt is magában foglalja, hogy képesek vagyunk a tapasztalati mintázatainkat a maguk teljes idői lefolyásában is látni, vagyis világosan emlékezni tudunk azok eredetére a saját tudati áramlásunkban és fel tudjuk ismerni jövőbeli következményeiket.

Az éberség útjának a jelentősége azonban sokkal mélyebb. A szellemi elhomályosodás folyamatában ugyanis valami sokkal fontosabb is feledésbe merül: a saját valódi természetünk tudatos átéléséről is megfeledkezünk.

A »valódi természetünk« nem valamiféle szubsztancia, vagy »magasabb én«, hanem ez maga az emlékezet, amely minden, már elmúlott és minden, a jövőben keletkező tapasztalati mintát potencialitásként hord magában. E valódi természetünk nem más, mint a tudati folytonosság elpusztíthatatlan vajra-természete.

Az éber tudatosság képessége nem más, mint emlékezőképesség: a tudat őstermészetének az ereje, vagy megnyilatkozása. Az éberség gyakorlásának a végső értelme és célja a valódi természetünkre történő visszaemlékezés. E gyakorlás során nemcsak az emlékeink válnak fokozatosan ismét elevenné, hanem kibontakozik belőle a tudat elpusztíthatatlan őseredeti tisztasága.

Részlet: Pressing Lajos – Emlékezés című írásából (kiemelések tőlem)

Csend a belsőben és csend a külsőben. Tükröződnek a világban. Láthatatlan szálak csápjai kapaszkodnak, hasonló a hasonlót keresi szüntelen. Emberek mutatják egymásnak az utat. Keserédes boldogság, magabiztos tudatosság. Keresed lényed igaz természetét, pedig mindig is egy voltál magaddal. A "valóság" elszakított és Te minduntalan nyughatatlan vadsággal keresed a visszautat. Furcsa észleléseket teszel egy másik világban, érzed otthonos számodra az is. Testetlen lét lenne a legkönnyedebb. Fura tánc kezdődik körülötted és Te behunyt szemmel felveszed a ritmust.

Az igazi varázslás az észlelés legfinomabb és legtökéletesebb manipulálása...

Vak vágy, üres végtelen vágányok.
Fásult közöny mi kering a forró vér helyett.
Ó csak tudna már  véget vetni valahára
képzelt szenvedéseinek!
Minden egy kicsi apró villanás, mint megcsillanó
sugár a sima víztükrön. Elvakít aztán újra látni enged.
S már tudod ez sem volt más, csak egy kósza képzet.

Ahhoz, hogy megismerd az óceán igaz természetét alá kell merülnöd, és meg kell lovagolnod a legádázabb hullámait is. Csak így fogod tudni igazán megtapasztalni milyen is az valójában. Ameddig csak a parton üldögélsz és elméleteket gyártasz róla, sosem fogod igazán megismerni az óceánt.

Úgy érezzük, mintha mindannyiunknak külön tudata, külön szelleme lenne, és ez tapasztalná a jelenségeket. Ez az illúzió abból adódik, hogy a bennünk rejlő megismerô szellem azonosul a létezés feltételektôl függő, kondicionált egységeivel, amelyeket embereknek, vagy lényeknek nevezünk. Azonosul azzal a testtel, érzésekkel, gondolatokkal és élményekkel, amelyek a létezés egy adott pontján keletkeznek.

A megismerô szellem mindannyiunknál a jelenségeknek azzal a halmazával azonosul, amelyek éppen ott most csoportosulnak.

E megismerő szellem, ez a mindannyiunkban jelenlévő világosság halhatatlan, hiszen ez az, amely mindig, minden létezôben jelen van, mint tulajdonképpeni valóság. Ha fel tudnánk ezt ismerni önmagunkban (ki-ki azon a ponton, ahol ô maga létezik), akkor nemcsak az egyetemessel való egységünket ismernénk föl, hanem egyben azt is, hogy ami bennünk igazán valóság, abban nincs semmi halandó, semmi mulandó. Hiszen ez minden más létezôben is állandóan jelen van, és minden lényben újra megszületik.

E fölismerésre rendkívül nehéz szert tenni, mert eléréséhez minden mást kivétel nélkül föl kell adni. Fel kell adnunk mindazt, ami az elszigeteltségünk illúzióját táplálja, s ami bennünket, mint »különálló lényt« kondicionál. Vagyis ha valaki el kívánja érni és azonossá kíván válni azzal, ami mindannyiunkban azonos és halhatatlan, akkor ehhez mindent fel kell adnia abból, amit énjének érez; mert amit önmagának érez — a teste, a lelke, a tulajdona, a gondolatai, az érzései stb.—, az mind mulandó, mind csak a jelenségeknek ahhoz a pillanatnyi csoportosulásához tartozik, amelyekkel éppen azonosítja magát. Márpedig ez rendkívül nehéz lépés. Mert könnyű ugyan kijelenteni, hogy mindenben ugyanaz a szellem lobog, ám amikor arra gondolunk, hogy »most pedig meg kell halnunk«, akkor valamiképpen nem ad az számunkra megnyugvást a tudás, hogy “ha én meghalok, a többi lény akkor is tovább él, és a szellem, ami a lényegemet képezi, továbbra is jelenvaló lesz.” De miért is nem nyugtat ez meg bennünket? Hiszen ha tényleg tisztán látnánk ezt, akkor nem szabadna, hogy a halál különösebben izgasson bennünket. Mint ahogy az igazi bölcsek is nyugodtak, és nem rettegnek a haláltól.

Nos, pontosan ez a haláltól való szorongásunk ébreszthet rá bennünket kondicionáltságunkra: ez jelzi számunkra a rabságunkat; ez mutatja, hogy mennyire alá vagyunk vetve azoknak a pillanatnyi tényezôknek, amelyek az »énségünket« alkotják. E szorongás nagyon jó próbaként is szolgálhat a számunkra: jelenléte csalhatatlanul jelzi, hogy még mindig sok olyan dolog van bennünk, amihez tapadunk, amivel azonosítjuk magunkat. Amikor például valaki valamilyen »nagy fölismerést« él át, vagy »rendkívüli élményre« tesz szert, aminek következtében azt hiszi, hogy »megvilágosodott«, érdemes föltennie magának a kérdést: “Vajon ha holnap meg kell halnom, megnyugtat-e igazán a tudat, hogy a többiek azért tovább élnek, és bennük továbbra is eleven marad ugyanaz a szellem?” Vizsgáljuk meg ôszintén, hogy megnyugtat-e ez bennünket. Ha nem, akkor okkal gyanakodhatunk, hogy még mindig jelen van bennünk az énség csírája.

Van egy másik, immár közhelyszerű paradigma is, amely érzékeltetheti azt, amiről szó van, nevezetesen a “színház az egész világ”. Miközben mindannyian igen nagy jelentőséget tulajdonítunk a saját egyéniségünknek, s rendkívül fontosnak gondoljuk önmagunkat, az életünk valójában olyan, mint egy színdarab, ahol marionettfigurákként inkább csak eljátsszuk a más tényezők által ránk osztott szerepeket. Az erôk, amelyek a szerepeket ránk osztják és mozgatnak bennünket, nem mások, mint a bennünk lévô vágyak, ösztönök, ostobaság, gyűlölködés és hasonlók. Ha ki tudnánk látni a saját szerepeinkből, és rá tudnánk döbbenni arra, hogy minden megfogható és érzékelhető jelenség, amit hozzánk tartozónak gondolunk, végső soron pusztán múló okok által mozgatott tünemény, bizonyos erôk kifejeződése — nos, ha megértenénk ezt, akkor ez ugyancsak esélyt adna arra, hogy fölismerjük az egész történés hátterét, azt, ahonnan a színdarab szemlélése történik. Fölismerhetnénk, hogy minden, ami az egyéniségünkhöz tartozik, csupán egyfajta káprázat.

Olyanok vagyunk, mint a szerepébe belefeledkezett szinész, aki elhiszi, hogy ô maga az adott szerepében tényleg létezik.. Ugyanilyen módon feledkezik bele a szellem is azokba a szerepekbe, amelyeket mi magunk játszunk el itt, az Élet színpadán. A szellem annyira önfeledten játszik bennünk, hogy kialakul egy olyan illúzió, mintha mi magunk mindannyian ténylegesen létezô személyek volnánk, nem pedig csak szerepek, tendenciák, vagy hajlamok. És aztán elkezdünk emiatt szenvedni. Mert ezzel nemcsak egyfajta illúziót teremtünk, hanem be is zárjuk magunkat a szerepeinkbe, s elveszítjük azt a szabadságot, amely a szellemnek egyébként sajátja.

Ha ezen elmélkedve fölismerjük az elmondottakat, akkor ebbôl az is következik, hogy számunkra megszűnik az értelme bármiféle »önmegvalósításnak«. Pedig ez a fogalom nagyon divatos a mai pszichológiában. Ennek az az oka, hogy az emberek többsége nagyon önközpontú, és ezért nagyon csábító jelszó számukra »önmagunkat megvalósítani«. Ha azonban fölismerjük, hogy az »én« csupán káprázat, amely ráadásul a szenvedéseinket is okozza — csupán szerep, amit realitásként elfogadva és vele azonosulva be is zárjuk magunkat e szerepbe és az kényszerzubbonnyá válik —, akkor egybôl átlátjuk azt is, hogy nincs önmagunkban semmi olyasmi, amit érdemes volna megvalósítani. Minden, ami »bennünk van« és »hozzánk tartozik«, pusztán jelenség: múló kaland; szerep; kondicionált, és így szenvedôleges valami.

Tulajdonképpen amikor azt hisszük, hogy önmagunkat valósítjuk meg, vagy az »én« szabadságát éljük ki, ez is csak illúzió, amennyiben nem vesszük észre, hogy ilyenkor is determináltak vagyunk. Nem ismerjük föl, hogy azok az erők, amelyeknek ilyenkor engedelmeskedünk, cseppet sem szabadok, hanem belsô kényszereknek, rögeszméknek, ösztönöknek és vágyaknak adjuk oda magunkat.

A lényünkhöz tartozó jelenségrétegek, amelyeket a buddhizmusban a test, beszéd és tudat hármasságában szoktunk összefoglalni, voltaképpen nem mások, mint olyan »edények«, amelyekbe bármi beleáramolhat. A legkülönfélébb, valódi természetük szerint személytelen tendenciák áramolhatnak ezekbe, és használhatják ôket arra, hogy rajtuk keresztül a világban kifejezôdjenek, manifesztálódjanak. Ebben az állandóan zajló folyamatban azonban szellemileg szabadok vagyunk: eldönthetjük, hogy ezeket az edényeket — tehát a testünket, a beszédünket és a tudatunkat — milyen erôk szolgálatába állítjuk.

Részlet: Pressing Lajos - Edénnyé válni írásából 

Hallottam, hogy egyszer, amikor a Magasztos Szávatthiban, a Dzsétavana ligetben, az Anáthapindika kolostorban tartózkodott, így szólt a szerzetesekhez: „Szerzetesek!"

„Igen, uram" –, válaszolták a szerzetesek.

A Magasztos így folytatta: „Szerzetesek, a sérülések megszüntetése azok számára lehetséges, akik tudnak és látnak, nem pedig azoknak, akik nem tudnak és nem látnak. Mert mit tudnak és látnak ők? Ez az éber tudatosság, illetve a kábaság kérdése! Amikor a szerzetes kába, új sérülések keletkeznek, és a már meglévők súlyosbodnak. Amikor a szerzetes éberen tudatos, nem keletkeznek új sérülések, a meglévők pedig gyógyulnak."

„Vannak olyan sérülések, amelyek belátással gyógyulnak, vannak, amelyek önmérséklettel, amelyek megfelelő használattal, amelyek tűréssel, amelyek elkerüléssel, amelyek lerombolással és amelyek gyakorlással gyógyulnak."

„És milyenek azok a sérülések, amelyeket belátással tudunk gyógyítani?"

„Van eset, amikor egy tanulatlan világi ember – aki nem tekint a nemes dolgokra, nem járatos, nem iskolázott az azokra vonatkozó Tanban, nem tekint a kiteljesedett emberekre, nem járatos, nem iskolázott a rájuk vonatkozó tanításban – nem észleli, mely gondolatok üdvösek és mely gondolatok nem üdvösek. Miután ez így van, nem foglalkozik az üdvös gondolatokkal, ehelyett a nem üdvös gondolatokkal foglalkozik."

„És milyenek azok a gondolatok, amelyek nem üdvösek, de ő foglalkozik velük?"

„Bármilyenek is ezek a gondolatok, amikor ő foglalkozik velük, a vágyból fakadóan sérülések keletkeznek benne; a létszomjból fakadóan sérülések keletkeznek benne; a tudatlanságból fakadóan sérülések keletkeznek benne – és a már meglévő sérülések súlyosbodnak. Ilyenek azok a gondolatok, amelyek nem üdvösek, de ő foglalkozik velük."

„És milyenek azok a gondolatok, amelyek üdvösek, de ő nem foglalkozik velük?"

„Bármilyenek is ezek a gondolatok, amikor ő nem foglalkozik velük, a vágyból új sérülések fakadnak; a létszomjból új sérülések fakadnak; a tudatlanságból új sérülések fakadnak – és a régi sérülések súlyosbodnak. Ilyenek azok a gondolatok, amelyek üdvösek, de ő nem foglalkozik velük."

„Mivel nem foglalkozik az üdvös gondolatokkal, és foglalkozik a nem üdvös gondolatokkal, új sérülések keletkeznek benne, a régiek pedig súlyosbodnak. Ilyen haszontalan gondolatai vannak:

'Léteztem-e én a múltban?
Vagy nem léteztem a múltban?
Mi voltam a múltban?
Hogyan léteztem a múltban?
Miből mivé lettem a múltban?
Létezni fogok-e a jövőben?
Vagy nem fogok létezni a jövőben?
Mi leszek a jövőben?
Hogyan fogok létezni a jövőben?
Miből mivé leszek majd a jövőben?”

Vagy belsőleg összezavarodva a jelen pillanatról:

'Létezem-e egyáltalán?
Vagy nem létezem?
Mi vagyok én?
Hogyan létezem?
Honnan jött ez a lény?
És hová tart?'

„Mivel ilyen haszontalan gondolatai vannak, a következő hat nézet valamelyike merül fel benne, és látszik igaznak és megalapozottnak:

'Van egy énem…
Nincs énem…
Éppen az énemmel tapasztalom önmagamat…
Éppen az énemmel tapasztalom a nem ént…
Éppen a nem énnel tapasztalom önmagam…'

Vagy úgy tűnik számára:

'Ez az énem – a tudó, aki ki van téve a jó és rossz cselekedetek gyümölcsözésének – ez az én énem állandó, örökké tartó, örökkévaló, nincs kitéve a változásoknak, és az örökkévalóságig fennmarad.'

„Ezt hívják a nézetek bozótjának, a nézetek vadonjának, a nézetek kicsavarásának, a nézetek gyötrődésének, a nézetek béklyójának. A nézetek által megbéklyózott tanulatlan világi ember nem szabadul meg a születéstől, öregedéstől és haláltól, a bánattól, panasztól, fájdalomtól, csüggedéstől és kétségbeeséstől. Mondom nektek, nem szabadul meg a szenvedéstől és a megpróbáltatástól.

„A tanult nemes tanítvány – aki a nemes dolgokra figyel, iskolázott és járatos a Tanításban –, megkülönbözteti az üdvös és a nem üdvös gondolatokat. Mivel ez így van, nem foglalkozik a nem üdvös gondolatokkal, hanem az üdvös gondolatokkal foglalkozik."

„És milyenek azok a nem üdvös gondolatok, amelyekkel nem foglalkozik?"

„Bármilyenek is ezek a gondolatok, amikor ő nem foglalkozik velük, a vágyból fakadóan új sérülések nem keletkeznek benne; a létszomjból fakadóan új sérülések nem keletkeznek benne; a tudatlanságból fakadóan új sérülések nem keletkeznek benne – és a már meglévő sérülések gyógyulnak. Ilyenek azok a gondolatok, melyek nem üdvösek, és ő nem foglalkozik velük."

„És milyenek azok a gondolatok, amelyek üdvösek és ő foglalkozik velük?"

„Bármilyenek is ezek a gondolatok, amikor ő foglalkozik velük, a vágyból fakadóan új sérülések nem keletkeznek benne; a létszomjból fakadóan új sérülések nem keletkeznek benne; a tudatlanságból fakadóan új sérülések nem keletkeznek benne – és a már meglévő sérülések gyógyulnak. Ilyenek azok a gondolatok, amelyek üdvösek és ő foglalkozik is velük."

„Mivel nem foglalkozik a nem üdvös gondolatokkal és foglalkozik az üdvös gondolatokkal, új sérülések nem keletkeznek benne, és a már meglévők gyógyulnak. Helyesen észleli:

'Ez a szenvedés;
ez a szenvedés eredete;
ez a szenvedés megszüntetése;
ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út.'

Rá kell ébredned, az új dolgokat könnyű megszoknod.
A jelenlét mindennapos. Aztán máris valami másra vágysz.
Bármikor megállíthatnád de Te mégsem teszed.
Örök szédítő körforgás ez. Miért nem állítod hát meg?
Hisz tudod, hogy megteheted!

Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
 

Apró csillagom vagy a végtelen égbolton.
Némán meghajló fűzfa törzsén a büszke magány.
S én :
- hajladozó tűzpiros pipacs hamvas szirma leszek
szomorú ágaid alatt, hogy éjjelente
amikor senki sem látja, elálmodhassam
s önfeledten mezítelenül táncolhassak
megálmodott boldogságomban...

Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk.
Lehet, hogy az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat csapják be.
Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová.

Minden eddig hallott ígéret csak ámítás. Azt várjuk, hogy a tanítások majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Elvárjuk, hogy természetfeletti képességekhez jussunk, amelyek segítségével képesek leszünk leküzdeni a depressziót, a durvaságot és a szexuális problémáinkat.
De megdöbbenésünkre ráeszmélünk, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nagyon kiábrándító érzés felismerni azt, hogy dolgoznunk kell saját magunkon és a szenvedésünkön. Sem egy megváltóra, sem a jógagyakorlatok varázserejére nem támaszkodhatunk. Nagyot csalódunk, amikor megértjük, hogy fel kell adni hiú ábrándjainkat, és többé nem építhetünk saját megalapozatlan elképzeléseinkre.

A kiábrándulás hasznos élmény, hiszen nem jelent mást, mint az önzés és az elérés vágyának feladását. Szeretnénk kívülről figyelni magunkat, amint éppen elérjük a megvilágosodást. Szeretnénk látni, ahogy tanítványaink serege ünnepel bennünket és virágeső hullik ránk. Csodák történnek, a föld megremeg, az istenek és az angyalok pedig dicsőségünket zengik. Ez azonban sohasem fog megtörténni. Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás. A szellemi út követése fájdalmakkal teli. A spirituális gyakorlás önmagunk szüntelen leleplezése. Az egyik maszkot a másik után kell lehántani önmagunkról, és az egyik sérelmet követi a másik.

A csalódások sorozata arra ösztönzi az embert, hogy hagyjon fel a törekvéssel. Egyre lejjebb zuhanunk, míg végül földet érünk, és megértjük a talaj alapvető józanságát. A legalacsonyabbá válunk, a legapróbb porszemmé. Teljesen egyszerűek leszünk, mentesek minden elvárástól. Ha szilárd alapon állunk, nem engedünk teret az álmodozásnak és a könnyelmű ösztönöknek. Végre képesek vagyunk dolgozni saját gyakorlásunkon. Elkezdjük megtanulni, hogyan kell megfelelően elkészíteni egy csésze teát, és miképpen mehetünk egyenesen, anélkül, hogy megbotlanánk. Életünket egyszerűen és közvetlenül éljük. Képesek leszünk feldolgozni a tanításokat, amiket hallunk vagy olvasunk. Ezek a dolgok bizonyságként szolgálnak, és arra ösztönöznek bennünket, hogy cselekedjünk porszemként, elvárások és csalóka ábrándok nélkül.

Annyi ígéretet, és oly sok csábító elbeszélést hallottunk már mindenféle izgalmas, távoli vidékekről. Annyit álmodoztunk már, de egy porszem nézőpontjából ezek a dolgok teljesen érdektelenek. Porszemek vagyunk a világmindenség közepén. Ugyanakkor a helyzetünk nyitott, tágas, csodálatos és megmunkálható. Ez valójában egy hívogató és lelkesítő helyzet. Ha porszem vagy, akkor az egész világmindenség, az egész tér a tiéd, mert nem akadályozol semmit, nem szorítasz ki semmit és nem birtokolsz semmit. Végtelen nyitottságban élsz. Te vagy a világmindenség ura, mert egy porszem vagy. A világ nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ünnepélyes és nyitott is egyben. Lelkesedésünk alapja a kiábrándulás, és a kiábrándulás kívül esik az ego vágyainak határán.

Részlet Csögyam Trungpa, A szabadság Mítosza c.könyvéből

A gondolatainkon való szemlélődés éppen olyan, mint amikor mindenféle alakzatot vélünk felfedezni a bárányfelhőkben. Az egyik pillanatban ezt a másikban meg már azt véljük látni benne. Aztán egy könnyű szellő átrajzolja és már egy másik történet kerekedik szemünk elé.

Üres már a mozi, üresek a székek
Koszos padlón szanaszét hagyott zacskók
felborult elgurult széttaposott poharak
A film lepergett már réges-régen
Csak az ósdi mozigép monoton hangja kattog
Te pedig a félhomályban csak a befejezést várod,
de közben tudod már, hogy egyszer mindent itt kell hagynod.

Egy pillangóban meglátni a könnyedséget.
Egy vízcseppben megérezni az életet.
Egy könnyed szellőben felismerni a szabadságot.
Szeretni magad. Csak úgy boldognak lenni.  
A másikban meglátni a szeretetreméltót.
Felfogni, hogy milyen nagy erővel rendelkezel!

Arra törekszünk, hogy biztosítsuk magunknak a boldogságot.

Életünket a rajtunk kívülálló dolgokhoz fűződő viszony határozza meg.

Így működik az ego. Ez a törekvés azonban eleve kudarcra van ítélve, mert szilárdnak tűnő világunk folytonosságát állandóan hézagok szakítják meg, a halál és az újraszületés végtelen körforgása, az örök változás.

Az állandó és szilárd én érzete csupán illúzió. Az ego, más néven a lélek (átman) valójában nem létezik. Az egót a zavarodottság láncolata teremti.

A téboly, az agresszió és a ragaszkodás fellobbanásainak láncolatát nevezzük énnek. Ezek a felvillanások csupán az adott pillanatban léteznek. Senki sem képes megragadni a jelen pillanatot, mert már tova is tűnt. Ugyanígy az én és az enyém képzetét sem lehet megragadni és megszilárdítani.
A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját. Olyan ez, mint egy film.

A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Félünk a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése elől.

Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási ponttól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik.

Részlet: Csögyam Trungpa, A szabadság Mítosza c.könyvéből

Élni. Megélni. Érezni.
Színfoltokba kapaszkodni.
Szeretni. Elengedni. Örülni.
Csókolni. Nézni. Félni.
Vágyni. Bódultan ölelni.
Lángban elégni.
Valakihez tartozni.
Álmodni. Változni.
Keserédes kavalkád.

A bölcs öreg, ahogy közelebb hajolt hozzá ezeket a szavakat dünnyögte a fülébe:

Hahó ébresztő! A földi léted nem végtelen. Éppen ideje lenne a tudatos cselekvéseknek!

A lélek tánca ez éppen.

Utolsó vergődése kell hogy legyen.

Visszatekintés a közeli múltba.

Darabok peregnek belőle lehullva a porba.

Miért nem emeled hát fel megint újra?

Miért nem öleled és óvod a szívedben?

Miért engeded meg, hogy mindez így legyen?

Őrizd és erősítsd! Dédelgesd és féltsed!

Hisz a lélek tánca ez éppen!

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

A szemed csillogása mint harmatcsepp a reggeli levélen.
Szemem elveszni látszik mélységes tengerében.
A kezed puhasága mint egy finom nemes anyag érintés közben.
Az ölelésed nyugtató, csókod puha mint a bársonyos felhő.
Szenvedélyed  perzselő, egyenest az egekig emelő.
S a pillanat varázsa mindet felemészt.