Volt egy nap, amikor annak a különleges napnak az estéjén úgy érezte,
hogy ez a legfontosabb nap egyike az életében. Azt gondolta, hogy így kezdődik a boldogság. Azt gondolta ez csakis a kezdete lehet valaminek, ezután pedig már csak áramolni fog szüntelen! Ma már biztosan tudja, hogy nem a kezdete volt valaminek.
Hanem maga volt a PILLANAT. Épp akkor és ott.
A lelke mélyén egy kicsi barátságos csillag szeretett volna lenni. Ott ülni fenn az égen minden éjjel. Tudta, hogy az emberek kedvelik a csillagokat. Valamilyen különös vonzalommal vannak irántuk. Ahogy felnéznek rájuk az égre, szívüket elönti a jó érzés láttuk nyomán. Ezért lett volna hát leginkább csillag az égen. Különös barátság vonzotta volna egy különös személyhez, akinek szívében így szeretet gyúlna fel amikor felé tekintene az éj magányos sötétségében. Olyankor sóhajtana egy nagyot és kis csillag teste vibrálna egy pillanatra úgy mintha csak épp reá kacsintana.
... az, hogy én ki vagyok, az attól függ, hogy Te minek akarsz engem látni...
Mégis igazán kár, hogy ha nem annak látsz, aki valójában vagyok!
Azt mondják az emberi élet értékes.
De vajon mennyit is ér ha nincs kit szeretni
és nincs aki viszont szeressen?
Lehetsz Te a világ legtudatosabb embere,
ha nincs kivel megosztanod a világod és
nincs olyan, akinek befogadnád a világát...
Csend lehetsz a dalban, és dallam a csendben.
Fény lehetsz a bánatban, és szomorúság az örömben.
Erős lehetsz a világban, de lágyan simulhatsz szerelmed karjában.
Szeretet lehetsz a világban, vagy maga lehetsz Zeusznak villáma.
Finom kis balansz választ el mindentől mindent.
Neked csak látnod és érezned kell mindezt.
Akarás. Elengedés. Elfogadás.
Aztán megint akarás és elengedés.
Akarom. Aztán elengedem.
Akarom és ezzel az akarással el is engedem.
Az ég pedig teszi a dolgát.
És eljött újra az a pont amikor már nem érzett semmit.
Mintha elpattant volna valamilyen láthatatlan száll ami összetartotta
ezt az egészet. Már nem volt ereje küzdeni. Már nem akarta ezt.
Akkor abban a pillanatban még nem tudatosult benne,
csak finoman érzékelte a benne végbemenő változásokat.
A legmélyebben most csak azt a fura fásult közönyös érzést érezte.
Már nem akarta ezt a fajta káprázatot.
Úgy érezte elengedi az érzéseket, elengedi a kétségeket.
Elfogadás? Belenyugvás? Megalkuvás? Tehetetlenség?
Tudta, most egy időre megint mélységes magányba vonul ott igazán legbelül.
Mert akkor lehet csak teljes biztonságban, ahogy máskor is.
Fejlődni kell.
De ez nem lehet más, csakis belső fejlődés.
Mert ez fog a külvilágba tükröződni.
És így kap értelmet ez az egész.
A nagy ringlispíl csábító forgása csak szédít és szédít még akkor is, amikor Te már rég nem is élvezed...
Minden ember éli a maga valóságát.
Néha azonban ezek a valóságok keresztezik egymást,
és lenyomatokat hagynak a másik ember vélt valóságában.
Akadnak ezek között felszínes és mélyebb lenyomatok.
Amikor az ember jobban megvizsgálja az adott történéseket a mindennapjaiban,
és szemügyre veszi őket, felfedezi, hogy olyanok akár egy álom.
Annyira valóságos, de aztán mégis részleteiben elhalványodó.
Csak az olyan megélt érzelmek tudnak erősek és kitartóak maradni,
amit átélünk a maguk tiszta valóságában.
A végén aztán bárhonnan nézve ráébredünk, hogy mind a kettő csak egy illúzió.
A valóságban az álom, az álomban a valóság?
Még mindig alszunk és eközben álmodjuk a világunkat?
Leheletnyi pillanat,
mi voltál Nekem,
Bennem hagytál egy részt
mire mindig emlékezem,
Üde és derűs pillanat ez,
és ha bár semmi lenne is,
egy része itt marad velem,
tudván azt, hogy mi volt,
emlékezni rá tudom,
évek múltán is ugyanúgy tudok.
Érzések kavalkádja dübörgött benne épp úgy, mint felajzott bikában
aki a szűk folyosón várakozik, mielőtt kiengedik a végső futamra.
Levette szeméről a kendőt, és a hirtelen betörő fény elvakította belső világához szokott szemét. Gondolatok zakatoltak benne, és a fájdalom keveredett a csalódottság érzésével. Most van itt az idő...
Abban az egy kicsi pillanatban azt érezte, hogy nincs semmije.
Pedig minden ott volt körülötte.
Mégis ez az üresség, ami a hiány érzetét felkeltette oly hatalmasnak tűnt szívében,
mint egy végtelen galaxis.
Vajon ha nem az lenne ami most van, akkor is ezt érezné?
Vajon akkor elöntené az elégedettség érzése?
Persze tudta, hogy ez csak egy olyan pillanat, mint amikor egyetlen vízcsepp lehull a levélről, és ameddig földet ér, aközben éli meg a mindenséget.
Aztán a földet érés pillanatában már egy másik minőségben él tovább.
Érző lények.
De mit is tudunk mi arról, hogy mit érez egy másik ember?
Honnan is lenne fogalmunk arról, mit él át nap mint nap?
Hogy is lehetnénk benne biztosak, hogy mi ismerjük egy másik emberi lény
érzéseit? Még akár akkor sem, ha naponta kapcsolatban vagyunk vele.
Érzések. Örömmel teltek és fájók. Tiszta és zavart okozó pillanatok váltakozása.
Mikor melyik éppen a tartósabb. És mikor mibe kavarodunk jobban bele.
Őszintén bevallhatjuk, hogy önzőek vagyunk. Igazából többnyire csak magunkkal foglalkozunk. Hol érdekel minket más érző lények sokasága?
Talán amikor valami figyelmünket megragadó, különleges dolog történik valahol,
felébreszti bennünk ideig óráig az együttérzés kicsi szikráját, de aztán hamar visszatérünk a jól megszokott hétköznapi világunkba.
Érző lények vagyunk…
Te tudod ebben a pillanatban, hogy érezheti magát az, akivel esetleg éppen beszélsz,
vagy aki igazán közel áll hozzád?
Nyitott szívvel járva megtapasztalhatod azt a sok- sok apró csodát
ami körülvesz.
Ha látsz is, amikor nézel, felfedezheted
ezernyi titokzatos arcát a világnak!
Az emberi önzés kimeríthetetlen.
A cselekedetek melyek abból a döntésből születnek, hogy
nekünk jobb legyen, nem belátható következményeket eredményeznek.
A láncolatban lévő kapcsokat, melyek egymáshoz fűződve épülnek fel
nem lehet csak úgy szétszakítani..
De ha mégis meggyengíted az egyik kapcsot, félő hogy így vagy úgy de valaki sérülni fog.
Vigyázz a döntéseiddel! Azzal, hogy neked ez így jó lesz.
Hisz cselekvésed okozata, biztos, hogy valahol valakiben törést fog eredményezni.
A lány miközben az apró kavicsos erdei úton sétált elméjének gondolatok közötti, ide-oda kalandozásait figyelte. Próbálta felfedezni, hogy mi indítja el ezt a különleges utazást, amikor a természet csodálatos lehetőségei bontakoznak ki szeme előtt.
A fák sárgás barnás takarói, a késő őszi napsütés izmos ereje, a friss erdei levegő, ami érezhetően frissen és tömören tódult be tüdejébe. Micsoda élmény kavalkád! Mégis e sok újdonság hatására az elme, az a folyton analizálni akaró valami, még e rengeteg inger alatt sem volt megelégedve.
Persze élvezte a helyzetet és próbált annak minden apró rezdülésére rácsatlakozni, de mégis… Mégis ott volt valami, ami nem csendesedett le benne.
Az öt skandha. Igen, ahogy kivilágosodik a halmazok és az „én” viszonya. Morfondírozott magában. A hat érzékszerv, gondolta tovább… A tudatosság, az ötödik a láncolatban, hogy is van ez ? A hat érzékszerv felfogja az ingereket és alkotja meg a tudatosság halmazát, vagyis ezáltal formálódik meg a felfogó képesség megléte. Ami alapján aztán kialakul a név és a forma, náma –rúpa bukkantak elő hangosan szájából a szavak. Milyen fontos dolgok. Mégis milyen megtévesztő is egyben…
S egy hírtelen ötlettől vezérelve mialatt a másodperc kicsiny részében szemével még felmérte az előtte elterülő terepet, hirtelen behunyta szemét. Az eddig határozott járása, abban a pillanatban bizonytalanná vált. Figyelni kezdte a benne keletkezett érzéseket. A szem, ami oly fontos a mindennapi életben, amivel mindent felismerünk, kategorizálunk, azonosítunk mennyire fontos is… aztán ahogy újra kinyitotta, noha csak pár lépést tett így meg, azonnal nyugtázni tudta, hogy máris letért az útról.
Na még egyszer! hozta izgalomba a felfedezés, most jobban fogok figyelni, határozta el magában, és újra becsukta a szemét.
Most határozott lépésekkel és tempóban haladt, de az a pár lépés megint csak azt eredményezte, hogy képtelen volt koordinálni az egyenes útirányt és azzal a határozottsággal gyalogolt egyenesen a bozótos felé. Valami mást kell alkalmaznom, gondolta.
Ahogy megint becsukta a szemét figyelmét most a hallására irányította. Hallotta amint a bal oldalán halkan énekeltek a fák levelei, és hallotta, ahogy a jobb oldalon lévők szép ritmusosan válaszoltak nekik. Légzése egyenletes lett és csak figyelt. A szeme csukva volt, és érezte azt, ahogy a többi érzékszerve megelevenedik. Fül, orr, test, elme. Felfogta a körülötte lévő világot. Másképpen, mert hiányzott az, amit látott volna a szem. De mégis valahogy érzett mindent.
Most már pár lépés után, amikor újra kinyitotta a szemét konstatálta, hogy sikerült egyenesen haladnia. Igen! Ujjongott magában! Ez az. Megy ez így is!
Aztán most már mindennek tudatában újból becsukta a szemét, persze nagy figyelmet igényelt megint ez a művelet, de élvezte, ahogy a nap fényét a fák lombjai hol eltakarták, hol beengedték, aztán megint eltakarták, és megint beengedték fura táncot járva így arcán. Csukott szemhéján át érezte a fényt, és az ezzel párosuló igazán impozáns fény -árnyék táncot mely kivetült belső szemhéján. Miután kinyitotta újra a szemét, persze néhány lépés volt ez csak csupán, de talán egy örök menetnek tetszett a megtétele, érezte testének miden sejtjét. Elcsípte azt a parányi pillanatot, ahogy szeme rögtön felmérte az aktuális helyzetet. Ahogy figyelme szűkült a többi érzékszerveiről, és újra látása vette át a főszerepet...
De nem bánta ezt sem. Lehuppanva a legközelebbi padra, békésen figyelte a csendes de mégis oly szemet gyönyörködtetően impozáns tájat. És igazán tetszett neki az, amit látott.
Sokaság. A létesülés összessége. De mi is az, ami késztetést eredményez a létesülésre? Miért akar az ember létrejönni? Élvezni az élet adta lehetőségeket, közben pedig valahogy elviselni és átvészelni a közben adódó szenvedéseket?
Biztos van erre valami logikus magyarázat... zakatolt folyamatosan az agya.
Az ember voltaképpen tudati képződmények összessége. Mert ezen képződményekből és a tudati észlelésekből kiindulva működünk. Minden saját magunkkal kapcsolatos feltevés, amelyet a születésünktől fogva kapunk, és a minket ért benyomások hatására alakul ki. Jó és rossz. Minden.
Azt azonban tudnunk kell, hogy bárminek is hisszük magunkat, az csupán csak a tudat egy körülménye ami mulandó. Ami keletkezik és el is múlik…
-Szia! szólította meg egy hang.
-Nem tudod véletlenül, hogy a Zsivány-sziklák felé arra kell menni?
Zökkentette ki elmélkedéséből végképp a kérdés.
-Nem. Arra biztos nem, talán a másik irányba! Arra csak házak vannak. - mondta némi gondolkodás után.
Együtt indultak a pihenő felé. Még némi szóváltás kerekedett az idegennel, amolyan hétköznapi semmiségekről, aztán elbúcsúztak, szép napot kívánva egymásnak!
Felelősség.
Egyszerű de mégis oly nagy súllyal bíró szó ez.
Felelősnek lenni önmagadért minden pillanatban!
Tudatosan önkontroll alatt tartani érzelmeid,
gondolataid sokaságát, a megnyilvánulásaid.
Önkontroll alatt lenni úgy, hogy mindeközben mégis szabad lehess.
Bizony, talán a legnagyobb felelősség ez az emberi életben!
Elfogytak a kérdéseim. Próbálok a létezésben lenni.
Itt, nem máshol. Mindent egyszerre érezni a világból.
Világ - világom -világod. Lehet, hogy mindez csak egy álom.
Azt hiszed nem érzed, és hogy a Tiéd más képzet...
Pedig csak a kaleidoszkóp ad éppen más képet.
Köszönöm Neked ki felnyitod szemem amikor homályosan látok!
Köszönöm, hogy dobálsz az érzelmek között.
Köszönöm a lehetőséget az ezernyi tapasztalás megízlelésére!
Köszönöm, hogy megismertetted velem az érzések sokaságát,
hogy ne csak silány, fakó és egysíkú legyen számomra a paletta.
Köszönöm, hogy megmutatod a döntés fontosságát!
És legfőképpen, hogy megtanítottál az életben a földön járni,
tudatva azt, hogy nem lehet mindig csak repülni!
Most elveszett a pillanatban. Egyedül érezte magát nagyon.
Nem látta értelmét semminek.
A szeretett dolgok értelmetlensége, a kötelezők hasztalansága lebegett szeme előtt.
Csak meredten bámult a semmibe. Tudatos akarat. De vajon akarta-e mindezt?
Az ember micsoda káprázatos világba tudja varázsolni magát!
És amikor a valóság igazi arca meg-megcsillan, elhessegeti a szeme elől
mint valami idegesítő kis bogarat...
Pedig a csillogásnak nem elvakítani hanem valamire felhívni hivatott csupán a célja.
Miközben csak a varázsló kezét figyeljük, hajlamosak vagyunk elsiklani az igazán fontos részletek felett.
Szeretném megköszönni minden kedves idelátogatónak az egész éves figyelmet!
Mindenkinek; annak aki csak pár másodpercre tévedt ide, és annak aki esetleg figyelemmel kísérte az itt történt eseményeket!
Kívánok mindenkinek Békés, Boldog és Nyugodt Új évet!!!
