Az üresség az érzékelés egy változata, a tapasztalásra tekintés egy módja. Nem ad hozzá és nem vesz el semmit a tudati és fizikai események nyers adataihoz és adataiból. Úgy szemléled az eseményt az elmédben és az érzékeidben, hogy közben nem fogalmazol meg magadban olyan gondolatokat, hogy lehet-e valami az érzékelés hátterében.
Az érzékelés fenti változatát ürességnek hívjuk, mivel mentes az előfeltevésektől, amiket általában a tapasztalathoz kapcsolunk, hogy értelmet adjunk neki. Mentes azoktól a történetektől és világnézetektől, amelyeket azért alkotunk, hogy megmagyarázzák [és értelmezzék], hogy kik vagyunk, és a világot, amiben élünk. Habár ezeknek a magyarázatoknak [és értelmezéseknek] megvan a maga haszna, Buddha úgy találta, hogy minél absztraktabb kérdéseket teszünk föl – a saját eredeti identitásunkról és a világról –, az annál több figyelmet von el a közvetlen tapasztalattól, hogy az egyik esemény hogyan befolyásolja a másikat az éppen aktuális jelenben. Így maguk a magyarázatok és értelmezések kerülnek a szenvedés megoldása és megértése útjába.
Például meditálsz, és megjelenik benned egyfajta düh anyád irányába. Ebben a pillanatban az elme reakciója, hogy azonosítsa a dühöt, mint az „én” dühöm, azaz kijelenti, hogy „én vagyok” dühös. Ezt követően az elme tovább dolgozik az érzelmen, és vagy belehelyezi az egészet az anyáddal való kapcsolat kontextusába, vagy az általános nézeteid közé, amik azokra a kérdésekre adnak választ, hogy mikor és hol igazolt valakinek az anyjával szemben dühöt érezni. A probléma ezekkel a szemléletekkel Buddha szerint az, hogy sok szenvedést vonnak maguk után. Minél inkább belevonódsz az ilyen szemléletekbe, annál inkább eltávolodsz attól, hogy lásd a szenvedés valódi, aktuális okát: [ezek] az „én” és „enyém” címkék, melyek az egész folyamatot mozgásba lendítik. Ennek eredményeként nem találod annak módját, hogy tisztázd a szenvedés okát és véget vess neki.
Ha mindazonáltal képes vagy alkalmazni az üresség szemléletet – nem cselekszel a dühtől hajtva vagy reagálsz a dühre, hanem csak az események sorozatának tekinted a maga önvalójában – akkor láthatod, hogy a düh üres mindentől, amivel azonosíthatnád magad vagy amit birtokolhatnál. Ahogy következetesen, egyre jobban elsajátítod az üresség szemléletét, láthatod, hogy a fenti állítás nemcsak az olyan erős, burjánzó érzelemre igaz, mint a düh, hanem a tapasztalatok birodalmának még a legszubtilisebb eseményekre is. Ez az a tudatállapot, amelyben minden üres. Amikor a dolgokat így látod, felismered, hogy az „én” és „enyém” címkék helytelenek, feleslegesek és nem okoznak mást, csak stresszt és fájdalmat. Ekkor képes vagy elengedni őket. Amikor teljes mértékben elengeded ezeket a képzeteket, az érzékelés egy olyan fajtáját fedezed fel, amely még ennél is mélyebben található, amelyben teljes szabadság van.
Az üresség-szemléletű érzékelés elsajátítása megköveteli a szilárd erények, koncentráció és tisztánlátás gyakorlását. Ezek gyakorlása nélkül az elme hajlamos marad történetek és világnézetek gyártására. Ilyen formában az üresség tanítása sem fog másként hangzani, mint egy másik történet vagy világnézet új alapelvekkel. Ebben a formában az anyáddal való kapcsolat nem fog másként kinézni, mintha azt sugallaná, valójában nincs anya, nincs te. A világ tekintetében pedig azt jelentheti, hogy a világ valójában nem létezik vagy az ellenkező formában azt is jelentheti, hogy az üresség a létezés nagy differenciálatlan alapját képezi, amiből mindannyian létrejöttünk és egy nap oda fogunk visszatérni.
Ezek az értelmezések nemcsak félrevezetnek az üresség valós jelentése felől, de ugyancsak megakadályozzák az elmét abban, hogy a helyes szemléletet felvegye. Ha a történeted szerint az emberek és a világ valójában nem létezik, akkor az összes tett és reakció a történet alapján matematikailag nulla kimenetelű, így ebből adódóan elkezdesz gondolkodni azon, hogy mi értelme egyáltalán az erények gyakorlásának. A másik oldalon, ha úgy tekintesz az ürességre, mint a lét alapjára, ahova minden visszatér, akkor felteszed a kérdést, hogy mi értelme gyakorolni az elmének a koncentrációt és tisztánlátást, ha végül mindannyian eljutunk oda? És még akkor is, ha gyakorlatokat kell végeznünk ahhoz, hogy visszatérjünk a létezés alapjához, mi fog minket visszatartani attól, hogy újra megszülessünk belőle és mindent végigszenvedjünk még egyszer? Tehát mindezen forgatókönyvek alapján az elme megszelídítésének teljes elmélete feleslegesnek és céltalannak tűnik. Azzal, hogy az elme fókuszát arra irányítjuk, hogy vajon létezik-e valami a tapasztalás mögött, azzal az elmét olyan témákba gabalyítjuk bele, amelyek pont attól tartják távol, hogy a jelenben maradjon.
Ugyanakkor a történeteknek és világnézeteknek van valami célja. Buddha az emberek tanításához használta őket, de soha nem használta az üresség szót, amikor ilyen módon beszélt. Azért mondott történeteket az emberek életéből, hogy ezzel mutassa be, hogy a szenvedés hogyan jön létre a cselekedeteik mögött meghúzódó „neveletlen” érzékelésből, és hogy születhet meg a szenvedésből való megszabadulás az érzékelés fejlesztésével. Elmondta az újraszületési körforgás alapvető törvényeit, hogy bemutassa, hogy a rossz szándéktól vezérelt tettek szenvedéshez vezetnek, a jó szándékúak örömhöz, és azt, hogy az igazán gyakorlott érzékeléssel véghezvitt cselekedetek hogyan helyeznek valakit az egész újjászületési körforgáson kívül.
Mindezen esetekben, ezek a tanítások azt a célt szolgálták, hogy az emberek figyelme az érzékelés minőségére, az elméjük szándékai pedig a jelenre irányuljanak – más szóval, hogy eljuttassa őket az üresség állapotába. Ekkor [az emberek] az üresség-tanításokat azok céljai szerint tudnák használni: azért hogy oldják a nézetekhez, történetekhez, feltételezésekhez való ragaszkodást és kötődést, ezzel hátrahagyva minden önzést, dühöt, káprázatot, és így megszabadulva eljussanak a szenvedéstől és stressztől mentes léthez. Amikor eljutsz ebbe az állapotba, akkor rájössz, hogy valójában csak az üresség számít.
Forrás: a-buddha-ujja
.jpg)
