Szösszenetek

Először is tisztában kell lennünk azzal, mi az intellektus, és melyek ennek korlátai. Mindaddig, míg magunkat az intellektusra bízzuk és az intellektuális analízisre, a gondolkodás bizonyos nehézkességét fogjuk érezni. Ugyanis nagymértékben az érzékszerveinktől függünk, és bár a Valóság megismerése az érzékszerveken keresztül történik, az érzékszervek önmagukban nem juttatnak el bennünket a Valósághoz.

Az érzékszervi adatokat az intellektus szintetizálja, az intellektus és az érzékszervek tehát együttműködnek; előbb-utóbb azonban ki kell fejlesztenünk a belső érzékszervek csoportját, a belső világunk számára. Az egyik világ nem létezhet a másik nélkül; nem is osztható ketté.

Ha kettéválasztjuk őket, nem tudunk felülemelkedni az intellektus korlátain. Túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy a külső világ aspektusait hangsúlyozzuk; inkább a belső világra kellene koncentrálnunk. Az intellektus tehát így működik.

Az érzékszervi adatokat az érzékszervek gyűjtik, az intellektus pedig gondolkodik; de vajon valóban azokat az adatokat elemzi-e az intellektus - mint a külvilág adatait - melyeket az érzékszervek hozzá továbbítanak?

Az intellektus a szubjektum és objektum alapelve szerint működik. Az érzékszervektől jövő adatok a külvilághoz tartoznak, e külvilággal szemben azonban az intellektus egy belső világgal rendelkezik. Az intellektus e kettősség alapelve szerint működik, a belső és a külső világ egymással úgy összefügg, hogy egyik nélkül a másik sem tud létezni. Éppen ezért amikor a Valóságot elkezdjük kettéosztani, nem tudunk felülemelkedni az intellektus korlátain.

Minden gond és zavar ebből a kettéosztásból, kétfelé ágazásból ered, melyen felül kell emelkednünk; nem arról van szó, hogy tudomást sem kell vennünk róla, hanem felül kell rajta emelkednünk. E kettőt eggyé kell olvasztani, eközben megmaradnak kettősségükben.

Túl nagy súlyt fektetünk a külső világra; most látnunk kell, mi van belül. Igen nehéz azonban megállapítanunk, mi van belül, mivel azt figyeljük, amit "én"-nek nevezünk. Amint pedig az "én"-hez fordulunk, az én kettéosztódik, arra, aki látni akar, és arra, amit látunk. Amikor azt akarjuk tudni, mi a belső Valóság, abban a pillanatban már amikor arra gondolunk, ketté is osztjuk; ez a kettősség sohasem szűnik meg, mindaddig, míg valamit önmagunkon kívülről akarunk nézni. Az intellektus fogollyá tette ezt a Valóságot, vagy tiszta szubjektivitássá, és ez a megosztás mindig bekövetkezik.

A kérdés az, hogyan gondolkozhatunk anélkül, hogy kettéosztanánk magunkat? Intellektuális szempontból ez lehetetlen. Amikor az intellektusra támaszkodunk, ez a kettéosztás elkerülhetetlen. Hogyan tudunk akkor hát meglenni az intellektus nélkül? Van-e valami olyan képességünk, amivel úgy láthatnánk egy dolgot, hogy közben nem kell kettéosztanunk, azaz valamit önmagában látunk, önmagán keresztül, és nem az objektummá tételén keresztül? A Valóság láthatja-e önmagát, azáltal, hogy önmagában visszatükröződik? Ez az, amit én tiszta szubjektivitásnak nevezek, és az intellektuson való felülemelkedésnek.

Ez a Prajna segítségével lehetséges; Prajna az intellektus mélyén rejtőzik. Az intellektus létezését az teszi lehetővé, hogy alapját a Prajna képezi; Prajna nélkül az intellektus nem működhetne. Ezért látnunk kell, mi is a Prajna. Prajna - intuíció, azonban az intuíció alatt rendszerint az intellektus egyik formáját értjük. A valódi Prajna-intuíció nem egészen ez. Amikor ránéztek egy képre, az érzékszervek érzékelik a látványt egy fogalom közvetítése nélkül. A közvetítő nélküli érzékelést nevezzük intuíciónak. A közönséges érzékszervi érzékelés két elemet tartalmaz: aki lát és amit lát.

Az érzékelésnek az ilyen érzékszervi formájához nincs szükség közvetítő eszközre. Ekkor az intellektus közvetít a szubjektum és objektum között. A Prajna-intuíció azonban nem csupán annyiból áll, hogy egy individuális dolgot látunk, hanem a Valóság totalitását látjuk, ahogyan abban a partikuláris objektumban koncentrálódott. Egy individuális objektum, nem megosztott, nem partikuláris, hanem magának a Valóságnak végtelensége van benne jelen.

Amikor egy virágot látok, a virág partikulárissá tett objektum, ugyanakkor maga a végtelenség is. Tehát amikor 1-ről beszélek, 1-re gondolok, de 1 sohasem lehet 1, ha nincs 2, 3 stb. Amikor azt mondom: "látom" abban a pillanatban a végtelenség működik, de az intellektus általában 1-et egyetlen objektumnak tekinti, ahelyett, hogy 1-et mint végtelenséget szemlélné. A virágszálat is úgy kell néznünk, mint a virág-végtelenséget, ugyanakkor mint egyetlen szál virágot is.

Isten mindentudását az adja, hogy angyal egy angyalban, kő egy kőben stb. Ez az, amit Ilyenségnek (Suchness) nevezünk - hogy a dolgokat úgy, olyannak lássuk, amilyenek. Ezért Isten léte a mi létünk, és mi valamennyien egyek vagyunk ebben a létben. És amikor azt mondjuk, 1 - nem a megosztott objektumra gondolunk, hanem 1-re mint magára a végtelenségre. Ez a Prajna-intuíció, mely az intellektus alapját képezi.

Amikor elégedetlenkedünk, mert tudatára ébredünk az intellektuskorlátainak, ez a Prajna-intuíció belső működésének köszönhető. Prajna a háttérbe szorul, amikor az intellektust hangsúlyozzuk. Tehát a Prajna idézi elő az elégedetlenséget. Ez az elégedetlenség akkor ébred fel bennünk, amikor észrevesszük gyenge pontjainkat. Amikor tehát az intellektus tudatára ébred korlátainak, abban a pillanatban jövünk rá, mi a Prajna.

Az a pillanat, amikor tudatára ébredünk az intellektuskorlátainak, az maga a Prajna. Amikor tehát azt kérdezzük, mi a Valóság, abban a pillanatban a Valóság már ott van. Ennek felismerése a Prajna. Kutatásunk kezdetén tehát a sötétben tapogatózunk, amikor azonban megjelenik a Prajna, megtudjuk, mi a Valóság, mit jelent az ilyen elégedetlenség és megtudjuk, hol tartunk. Buddha így nyerte el a Megvilágosodást.

Amikor Buddha elkezdte vizsgálódásait, kettéosztotta önmagát. Volt a Valóság, amelyet látni akart, és volt ő, aki látni akarta azt. Később, ahelyett, hogy kívülről folytatta volna a keresést, Buddha befelé fordult és a Valóság ott volt. Buddha a Valóság és a Valóság - Buddha; a kérdés átalakul a kérdezővé. A kilépés a visszatérés. Amikor a kérdésnek és a kérdezőnek ez az azonosulása bekövetkezik, az a Prajna; ekkor minden bizonytalanság és aggodalom megszűnik.

Az érzékszerveken túl kell lenni valaminek, ami a Prajna-intuíció. Az intuíció nem az érzékszerveken keresztül megy végbe, és mégis az érzékszervek révén - ez nehéz dolog. Mindaddig, míg az érzékszervekkel vagyunk megáldva, nem tudunk elszakadni az érzékszervi világtól. Nem tagadhatjuk őket, mivel tagadásuk állításukat jelenti. Ez Prajna-intuició. Értékeink méréséhez érzékszerveinkre támaszkodunk, az érzékszerveinken túl azonban kell lenni valaminek, mellyel megítéljük az érzékszervek valódi értékét; ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, az érzékszerveken kell keresztüljutnunk. Csak akkor jutunk el a rendszerezett Valósághoz, ha valamennyi érzékszervi differenciát a Prajna-intuícióval szintetizálunk.

Forrás: terebess

Csodás gyöngyszeme ez a mantráknak...
Ananda Giri előadásában pedig bármikor bármeddig hallgatható igazi kincs!

Sat Chit Ananda Parabrahma

Purushotama Paramatma

Sri Bhagavati Sametha

Sri Bhagavate Namaha.

Az élet misztériuma olyan hatalmas és olyan megmagyarázhatatlan, hogy szinte képtelenség  gondolati fogalmak közé szorítani.
Olyan dolgokat próbálunk megfogalmazni amire lehet, még megfelelő szóval sem rendelkezünk. Igazán kár lenne erre pazarolni az energiáinkat, amit egyszerűen csak az élet meg-élésére is hasznosíthatnánk.

Kép: by whitespiritwolf

A fontos dolgok nem rendkívüliek, és nem is lélegzetelállítóak.
A fontos dolgok akkor történnek meg velünk amikor nem is számítunk rájuk.
Amikor azt érezzük valaki szívből megérintett bennünket, vagy adni tudtunk valakinek egy őszinte  mosolyt. Vagy csak úgy kapunk valamit a másiktól. Amikor minden feltétel nélkül figyelnek ránk. Ezek az igazán fontos pillanatok az életben.

Vajon képesek vagyunk egy másik embernek átadni a Tudást?
Képes -e bárki a saját tudását átadni valakinek? Persze rögtön azt gondolhatjuk, hogy már miért ne lenne képes? De valóban így van ez?

Úgy gondolom, hogy ez több okból is egy lehetetlen feladatnak tűnik. Ez már csak annál az oknál fogva is lehetetlen, hogy a saját tudásunkat bizonyos szinten nem tudjuk továbbadni. Ugyanis az a miénk.
A mi tudásunk a mi tapasztalatunkból és megéléseinkből tevődik össze és válik számunkra használhatóvá. Megoszthatjuk az élményünket, a tapasztalatunkat, de azt amit mi személyesen éltünk át, tapasztaltuk meg, azt csak már egy módosított formában leszünk képesek továbbadni.

Hisz gondoljunk csak bele! Eleve aki fogadja, az hogy is lenne képes a saját gondolat és képzeletvilágát kizárni és nem tenni hozzá, vagy esetleg nem venni el belőle?

Amit adunk azt már az adás pillanatában a saját felfogóképességéhez mérten fogja kódolni, dekódolni. Az viszont így már nem az a tudás.

Aztán még felmerül a szavak korlátozottsága, ami nem biztos, hogy képes a számunkra megélt dolgokat visszatükrözni és ezáltal pontosan kifejezni.
Így a tudást csak tapasztalatok útján lehet és vagyunk képesek megszerezni. És onnantól az a mi személyes tudásunkká válik.
Persze vannak dolgok amiket megtaníthatnak nekünk, módszerek, praktikák, eltanulhatunk apró kis nüanszokat, de a végső megismerés az a mi személyes befogadóképességünk által válik a saját tulajdonunkká.

A nagy mesterek is a tanítványoknak csak elmondták és megmutatták a módszereiket, tapasztalataikat. Aztán amikor látták, hogy a tanítvány kész arra, hogy meg is tapasztalja azt amit eddig csak szavakban hallott, akkor megadták a lehetőségét a megtapasztalás pillanatára.

A Rigpa beavatásával.

Ilyenkor a tanítvány személyesen megtapaszthatta és megélhette a tanultakat. A magáévá tehette. Megízlelhette és amikor képessé vált a befogadására és a megtartására, akkor talán megérthette, hogy miről beszélhetett eddig a mester.

Ugyanis a szóbeli és a szimbolikus bevezetések csak ajtókká válhatnak számunkra, melyeken keresztül egyenesen beléphetünk a Rigpa állapotába, de azok maguktól nem képesek túljutni a puszta elmélet keretein.

A Rigpa a tudás állapota, mely a tudatosság tiszta állapotában való jelenlét.

A gyakorlót direkt bevezettetik a Rigpa állapotába, a tiszta-világos tudatosságba, és megtanulja hogyan időzzön ebben az állapotban. A direkt bevezetés pillanatában felvillanó Rigpa, valamint az ezt követő gyakorlás során megjelenő Rigpa, abban az értelemben hogy megőrizzük a Rigpa állapotát, ezt nevezzük feltételes abszolút igazságnak.

A Rigpa állapota melyben az eredeti, nem kettős megismerő képesség nem rejtett, a gondolatok nem homályosítják el, sem a rendkívüli nyámok, mivel ezek a tapasztalások az eredeti megismerő képesség gyönyörűségével, tisztaságával és ürességével egyezően jelennek meg. De mihelyst megszakítjuk a Rigpát a konkrét állapotban, és azzal foglalkozunk amit tudattal megismerhetünk, azonnal megszűnik a Rigpa.

— Ó, Kásjapa! Az a tökélyharcos, aki az Összegyűjtött Kincsek szútráját meg akarja tanulni, állandóan az összes tartam helyes szemléletét gyakorolja! Ez pedig nem más, mint a tartamok valóságnak megfelelő szemlélete: sehol sem látni ént, személyes önazonosságot, élőlényt vagy életet. Ezt a helyes, valós szemléletet nevezik középútnak.

Ó, Kásjapa! A helyes szemlélet annyi, mint nem tekinteni az érzékelt világot sem állandónak, sem állandótlannak; nem tekinteni az érzéseket, elgondolásokat, akarásokat és tapasztalásokat sem állandónak, sem állandótlannak. Ezt a helyes, valós szemléletet nevezik középútnak.

Ó, Kásjapa! A helyes szemlélet annyi, mint nem tekinteni a föld elemet sem állandónak, sem állandótlannak; nem tekinteni a víz, a tűz és a szél elemet sem állandónak, sem állandótlannak. Ezt a helyes, valós szemléletet nevezik középútnak.

S hogy miért? Mert az egyik véglet az állandóság, a másik pedig az állandótlanság. A ketto közt húzódó középút az állandótlanság állandósága, mely formátlan, alaktalan, felismerhetetlen és megfoghatatlan. A tartamoknak ezt a helyes, valós szemléletét nevezik középútnak.

Mert az énség az egyik véglet, az éntelenség pedig a másik. A ketto közt húzódó középút az éntelen énség, mely formátlan, alaktalan, felismerhetetlen és megfoghatatlan. A tartamoknak ezt a helyes, valós szemléletét nevezik középútnak. (...)

Ugyanez vonatkozik az üdvös és nem üdvös, világi és világfeletti, bűnös és bűntelen, szenves és szenvtelen, feltételes és feltétel nélküli, szennyezett és szennyezetlen tartamokra is. A két véglet közti út megragadhatatlan és kifejezhetetlen. A tartamoknak ezt a helyes, valós szemléletét nevezik középútnak

Ó Kásjapa! Az egyik véglet lenni, a másik nem lenni; ami pedig a két véglet közé esik, formátlan, alaktalan, felismerhetetlen és megfoghatatlan. A tartamoknak ezt a helyes, valós szemléletét nevezik középútnak.

(Részletek a Kásjapa-parivarta-szútrából, a Ratnakúta gyűjteményből)

A meditáció gyakorlója két szinten tapasztalja meg annak hasznát.
Az első haszon az azonnali javulás a mindennapi életkörülményekben.
A meditáció gyakorlása egy olyan tudathoz vezet, amely békésebb, csendesebb és nyugodtabb.

Mivel a tudat ellazultabb, az események, amelyek általában zavarnak minket, jelentéktelenebbnek tűnnek, és többé már nem vesszük olyan komolyan őket.

Hasonlóképpen a meditáció révén a tudat fokozatosan megtanul függetlenedni a külső feltételektől és körülményektől. Ez a tudat azután, amelyet nem befolyásolnak a külső feltételek, képessé válik saját stabilitásának és csendességének felfedezésére. A stabil tudat, amely nem zavart, kevesebb szenvedés megtapasztalásához vezet életünkben. Ezek azok az azonnali hasznok, amelyek a meditáció rendszeres gyakorlásából erednek.

A meditáció hosszú távú jótékony haszna, amikor a tudat lecsendesített, amely fokozatosan a tudat alapvető tudatlanságának megtisztulásához, amely végül a buddhai létállapothoz vagy a megvilágosodáshoz vezet. Ebben a megvilágosodott állapotban a megszokott, mindennapi élet zavarodottsága többé már nem létezik.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az érzelmeink egy hamis és illuzórikus megélést adnak a mindennapjainkba, hisz az amire irányul, vagy ahogy irányul nem létezik, és tulajdonképpen nincs semmilyen befogadója.

Csak a saját világunkba létezik úgy egy kép mint viszont fogadó, és minden más valós dolog, teljesen ellentmond ennek a képzelt de mégis „valósnak” megélt látszat világnak.

Megfigyelhetjük azonban, hogy mégis miképp ringatjuk bele magunkat, ebbe az általunk valós világnak megélt képződménybe napról napra, és micsoda tézisekkel altatjuk el, a valószínűleg egészen világos tényeket.

Ébredj már fel ember! Ébredj fel végre! Visszhangozhatna kis piros lámpaként ez a figyelmeztetés a fejünkben...

A valóságnak látszó képek és annak hozományaként keletkezett érzeteink árnyalt burkai, micsoda megtévesztő pontossággal képesek teljesíteni azt a kivetítést, aminek tárgya oly áhítattal szerepel első helyen a vágyaink keltette érzelmi skálánkon...

Amikor a tudat képzése elkezdődik, nem könnyű megfelelő értékrendet találni, ha még nem fejlesztetted ki magadban a „megfigyelőt”. A legtöbb külső dologban mások visszajelzéseire támaszkodhatunk, erre léteznek irányadó mértékek és példák. De ha a Dhammát kezdjük el értékrendként használni… birtokoljuk-e már eléggé a Dhammát? Helyesen gondolkodunk, vagy sem? És még ha helyesen is, tudjuk-e, hogyan engedjük el ezt a helyességet, vagy még mindig ragaszkodunk hozzá?

Addig kell szemlélődnöd, amíg eléred azt a pontot, ahol elengeded, mert ez a fontos dolog… amíg eléred azt a pontot, amikor már semmi nem marad, amikor már nincs se jó, se rossz. Kidobtad. Ez azt jelenti, hogy kidobsz mindent. Amikor minden kint van, nem lesz maradék; és ha maradt még valami, akkor nincs még minden kidobva.

A tudat képzéséről, néha azt mondhatjuk, hogy könnyű. Könnyű mondani, de nehéz csinálni, nagyon nehéz. Annyiban nehéz, hogy nem alkalmazkodik a vágyainkhoz. Néha úgy tűnik, hogy még az angyalok is minket segítenek. Minden rendben megy, bármi, amit gondolunk, vagy mondunk, mind pont jónak tűnik. Így megyünk tovább, és elkezdünk ragaszkodni ehhez a jósághoz, és nemsokára helytelen irányba haladunk, és minden rosszra fordul. Ennél a pontnál nagyon nehéz. Nincs értékrendünk, amihez mérjük a dolgokat.

Azok az emberek, akiknek erős hitük van, akik magabiztossággal és meggyőződéssel rendelkeznek, de hiányzik belőlük a bölcsesség, nagyon jók lehetnek szamádhi-ban, de nem valószínű, hogy képesek belátásra. Csak az egyik oldalát látják mindennek, és csupán azt követik. Nem mérlegelnek. Ez vakhit. A buddhizmusban ezt úgy hívjuk, hogy szaddhá adhimokkha, vakhit. A hitükkel minden rendben van, de ez nem a bölcsességből születik. Ezt azonban akkor nem látják, azt hiszik, hogy rendelkeznek bölcsességgel, így nem látják, amikor tévednek.

Ezért tanítjuk az öt erőt (bala): szaddhá, virija, szati, szamádhi, pannyá. Szaddhá a hit, a meggyőződés; virija a kitartó erőfeszítés; szati az éberség, az összeszedettség, az emlékezés; szamádhi a tudat rögzítése; pannyá a mindent felölelő tudás. Ne gondold, hogy a pannyá egyszerűen csak tudás. A pannyá mindent magában foglaló, tökéletes tudás.

A bölcsek adták nekünk ezt az öt lépést, hogy támaszkodhassunk rájuk, először, mint tanulmányunk tárgyára, azután, mint egy mércére, amin lemérhetjük gyakorlásunk valós szintjét. Például: szaddhá, a meggyőződés. Van-e meggyőződésünk, kifejlesztettük-e már? Virija, kitartóan törekszünk, vagy sem? Jó az erőfeszítésünk, vagy rossz? Ezt kell megfontolnunk. Mindenki rendelkezik valamiféle törekvéssel, de ez a törekvés bölcsességgel teli-e vagy sem?

A szati-val ugyanez a helyzet. Még egy macskának is van szati-ja. Amikor az egeret nézi, jelen van a szati. A macska a szemét mereven szegezi az egérre. Ez egy macska szati-ja. Mindenki rendelkezik szati-val, az állatoknak is van, a bűnösöknek is, a bölcseknek is.

A szamádhi, a tudat egy pontra rögzítettsége – ez is van mindenkinek. A macskának is, amikor a tudata arra összpontosul, hogy elkapja az egeret, és megegye. Szilárd szándékkal rendelkezik. A macska szati-ja, egyfajta szati; a szamádhi, a szilárd szándéka arra, hogy megtegye, szintén jelen van. A pannyá, tudás, amilyen az embereké. A macska tudja, amit egy állat tud, és ez elég tudás, hogy megfogja az egeret ebédre. Ezt az öt dolgot erőnek hívjuk. Ez az öt erő a helyes nézetből, a szammáditthi-ből ered-e, vagy sem? Szaddhá, virija, szati, szamádhi, pannyá – ezek mind helyes nézetből erednek-e? Mi a helyes nézet? Milyen hiteles mértékünk van arra, hogy megállapítsuk, mi a helyes nézetet? Nagyon fontos, hogy ezt teljesen megértsük.

A helyes nézet annak megértése, hogy mindezek a dolgok bizonytalanok. Ezért a Buddha és az Érdemesek nem ragaszkodtak ezekhez görcsösen. Ragaszkodtak, de nem görcsösen. Nem hagyták, hogy ezzel a ragaszkodással azonosuljanak. Az a ragaszkodás nem vezet azonosuláshoz, amelyik nincs bemocskolva sóvárgással. Anélkül, hogy arra törekednénk, hogy ezzé vagy azzá váljunk, ez a gyakorlás maga. Amikor ragaszkodsz egy bizonyos dologhoz, az kellemes, vagy kellemetlen? Ha örömteli, akkor az örömhöz ragaszkodsz? Ha kellemetlen, akkor a kellemetlenséghez?

Néhány nézetet használhatunk alapelvként arra, hogy pontosabban felmérjük a gyakorlásunkat. Például azok a nézetek, hogy az egyik ember különb a többinél, vagy egyenlő a többivel, esetleg butább, mint a többiek, akkor ezek mind helytelen nézetek. Néha érzünk ugyan ilyesmit, de bölcsességgel is felismerve őket, azt tapasztaljuk, hogy egyszerűen csak felbukkannak, majd eltűnnek. Helytelen úgy tekinteni magunkra, mint aki különb másoknál; helytelen magunkat egyenlőnek tekinteni másokkal; helytelen magunkat alacsonyabb rendűnek tekinteni másoknál.

A helyes nézet az, amikor az ember képes átvágni mindezeket. Szóval hogy is haladjunk tovább? Ha magunkat különbnek gondoljuk másoknál, akkor büszkeség fog keletkezni. Jelen van, csak mi nem látjuk. Ha magunkat egyenrangúnak gondoljuk másokkal, akkor elfelejtünk tiszteletet és alázatot mutatni a megfelelő időben. Ha magunkat alacsonyabb rendűnek gondoljuk másoknál, akkor elcsüggedünk, azt gondolva milyen hitványak vagyunk, rossz csillagzat alatt születtünk, és így tovább. Ekkor még ragaszkodunk az öt khadhá-hoz, és ez egész egyszerűen újraszületéshez vezet.

Ez csak az egyik hiteles mérték arra, hogy felmérjük magunkat. Itt egy másik: ha egy kellemes tapasztalással találkozunk, akkor boldogok vagyunk, ha egy kellemetlennel, akkor boldogtalanok. Képesek vagyunk-e úgy tekinteni mind az általunk kedvelt, mind a nem kedvelt dolgokra, hogy azok egyenértékűek? Tedd próbára magad. A mindennapi életünkben, a legkülönfélébb tapasztalatok közepette, ha hallunk valamit, ami tetszik, vajon megváltozik a hangulatunk? Ha valami olyasmit tapasztalunk, ami nem éppen kedvünkre való, vajon megváltozik a hangulatunk? Netán mozdulatlan a tudatunk? Ha így tekintünk a dolgokra, lesz mihez mérnünk magunkat.

Ismerd csak meg magad, ez a te „megfigyelőd”. Ne hozz olyan döntéseket, amelyeket a vágyaid hajtanak. A vágyak olyan felfuvalkodottá tehetnek minket, hogy olyan valakinek képzelhetjük magunkat, akik valójában nem is vagyunk. Nagyon körültekintőnek kell lennünk.

Nagyon sok szögből és aspektusból lehet vizsgálódni, de a helyes módszer az, ha nem a vágyainkat, hanem az Igazságot követjük. Meg kell ismernünk mind a jót, mind a rosszat, és ha megismertük, el kell engednünk őket. Ha nem engedjük el, akkor itt maradunk, továbbra is „létezni” fogunk, továbbra is „birtokolni” fogunk. Ha még mindig „vagyunk”, akkor van még maradék, akkor lesz létesülés, és jövőbeli újraszületés.

Ezért mondta a Buddha azt, hogy csak magad felett ítélkezz, ne ítélj meg másokat, bármilyen jók vagy rosszak legyenek is. A Buddha csupán utat mutatott, mondván: „Ez az igazság”. Vajon a tudatunk megfelel ennek, vagy sem?

Részlet: Ácsán Cshá -„Nem biztos!” – Az Érdemesek értékrendje c.művéből

Amikor lehangolt és rosszkedvű vagy, jusson eszedbe, hogy ezen álarcot Te magad választod. Senki nem erőszakolja rád. Viszonyulásod eredménye, hogy miképp reagálsz a felmerülő helyzetedre. Lehetnél közömbös is.
Vagy akár örömteli. Miért ne? Ugyan ki dönti el? Ugyan mi szólna ennek az ellenkezője ellen?

Kép: by lucaspagnuoli

Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke - -
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten - -
De már többé nem tartozik reánk.

A Mantra isteni hangok vagy szótagok kombinációja.

A mantra ismétlése valamilyen spirituális változást mozdít elő (az elme felszabadítására).

Az elme hullámzásainak megtörését segítheti elő.

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.

- Mester! Beszélj nekünk a tudásról. Áruld el, mi az és mire való?

- Nem szóltam volna még róla? – színlelt csodálkozást Lin-csi, majd váratlanul kijelentette.
– Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt!

- Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen meghallgatnánk – próbálkoztak a szerzetesek.

- Nincs több mondanivalóm – felelte határozottan Lin-csi, s már faképnél hagyta volna őket, amikor az egyik szerzetes utána szólt.

- A helyes tudásról kérdezünk, apát! Útmutatást kérünk a használatához.

- Az más! Amennyiben a helyes tudásról van szó, érdemes híveim, máris rendelkezésre állok. Hallgassátok hát a helyes tudásról szóló tanítást! – fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére.

- Helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, – kezdte – mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az egész bonyolult működését.
Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy meglátja benne a szabályt. A helyes tudást tehát csak az érdekli, amivel sohasem gyarapíthatja magát. Csak arra kíváncsi, ami kifürkészhetetlen, de amit nem fürkészni bárgyúság. Semmi sincs, amitől elfordulna, egyformán vonzza közel és távol, mély és sekély, szépség és csúfság. Lenyűgözi a világ. A helyes tudás sohasem hallatja hangját.
Néma és hűvös, mint a csillag – fejezte be a tanítását a helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, mikor hozzátette.

- Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy bár semmi célunk a helyes tudással, birtoklása a legfőbb áldás. A helyes tudás birtokában nem ragadhat el a szenvedély, nem kell félnünk sem házunk romlásától, sem szegénységtől, sem a megbecsülés hiányától, de még a restség szégyenletes hírétől sem. A helyes tudás birtoklása a legteljesebb szabadság, maga a földi Buddhaság – szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Az Isa-upanisád fordulata, amikor a Mester azt mondja, hogy a tudás nem éberség. A tudás szanszkrit szóval vidnya. A vidnya nem vidja. A vidnya szó szerint halmozható anyagi tudást jelent. Ellentéte az avidnya, a nemtudás.
A szöveg így szól: „A tudatlanok vak sötétségben bolyonganak, de még vakultabb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak.”

Csillogás a szemed fényében, belső felemelkedés.
Órák kattogása, az idő el-múlása...
Öröm mely kitörő ha okát találod,
de hétköznapiságában ritkán használod.
Lépések, haladás, valami cél lebeg előtted.
Mindent elértél már, csak épp megint elfeledted.
Az idő múlása, mindig csak az idő...

Srí Szvámí Sivánanda mester értékes gondolatai!

(Magyar felirattal)

Az igazság az, ha nem szelídíted meg a saját elméd, mi más van megszelídíteni?

Mi haszna van csinálni sok más gyakorlatot?

A célja az egész Buddhista ösvénynek, Alap és a Nagy Járművek, az, hogy megszelídíteni és megérteni a saját elméd. 

A valóság fonala halványodni látszik.
Apró homokszemek mely szemedbe menve vakítanak el.
Csak tartsd tisztán a tudatod!
Ne hagyd magad becsapni a szemed által látott képek sokaságával.
A világ sokkal több annál, ahogy azt mi felfogni vagyunk képesek...

Kép: by grotesquedarling

Ahogy a nap üldözi az éjt, úgy üldözi a tudás a nemtudást.
Mert a dolgok és keletkezésük olyanok, mint az álom képei.
Míg az álom tart, az egész világ valóságnak látszik, de a világ nincs többé, ha az álom véget ér. A megszabadult, aki ehhez a tökéletes felismeréshez eljutott, az egész világegyetemet Istenben látja. A mindenséget egyetlen léleknek látja, saját lelke ebben a lélekben feloldódik, ahogy a víz feloldódik a vízben, ahogy a láng egyesül a lánggal, ahogy a levegő elvegyül a levegővel. Mert nincs más, mint Brahman, és ha valami egyéb számunkra lenni látszik, olyan az, mint a sivatagi fata morgana.

Higgy nekem Kedves,
most virág vagyok.
Hajolj csak hozzám
érezd az illatot.

Fájdalom te mardosó szörnyeteg.

Befogadnám. Feloldanám. Áramoltatnám.

 

Amikor keresed az ittléted értelmét, akkor egy fontos tényezőt nem felejthetünk el, hogy éppen ezzel a folytonos kereséssel korlátozzuk le magunkat. Ugyanis a lét egy folytonos áramlás. Nincs kezdete és nincs vége. Nincs benne jó vagy rossz. Csak megélés.

Tudod egész életed során a legjobb tanácsadód az a halál.

Biztos furán hangzik ez így elsőre, de ha jobban belegondolsz, így van ez.

Az élet egy olyan tánc, mely színes és értékes tapasztalatokkal ajándékoz meg bennünket. Minden ütem ami felmerül ismeretlen, de mi mégis érezzük a ritmusát. És aki megtanul igazán jól táncolni, bármi is csendüljön fel legközelebb, az tudni fogja a következő lépést.